A vers teológiai szempontból az emberi lélek válságáról és a megtérést jelzi. A lírai én először a pogányságba merül bele, ahol a vágy és remény vak, a lelke gondtalan. A világ és körülötte zajló események zűrzavara csak tovább súlyosbítja ezt az állapotot, és az ember továbbra is egy nagy Harmóniát keres.
Ezután a versben megjelenik egy másik szereplő, a Paraszt Apolló. Ez a figura az antik pogány istenek hozzárendelése révén a pogány erőt, dalt és vágyat szimbolizálja. Az előző állapotban a lírai én maga is ezt a karaktert jelenítette meg, de most már nem tudja átélni ezt a pogány szellemiséget. Az evangélisták, az életbölcsek és Krisztusok megölték az első állapotban élő pogány lelket, és új önmagára kell rálelnie.
A bibliatudomány nézőpontja szerint a versben megjelenik az emberi lélek megtérése, a hit elnyomásával. Az első állapotban a lírai én egy pogány szellemiséget képvisel, de a másik állapotban már nem tudja átélni ezt a szellemiséget, mert megölték az evangélisták, az életbölcsek és Krisztusok. Ez a megölt pogány lélek szimbolikusan az emberi lélek megtérése lehet, ahol a pogány vágy, erő és dal már nem elégítik ki a lelket.
A patrisztika nézőpontjából a versben jelen van a pogány és keresztény vallást összehasonlító elem. A pogány vallás a vágy, erő és dal szimbólumával jelenik meg, míg a keresztény vallás a evangélisták, életbölcsek és Krisztusok képében. Ez azt jelzi, hogy az emberi lélek eljut egy válságponthoz, ahol már nem elégedett a pogány szellemiséggel és a megtérésre van szüksége.
A skolasztika nézőpontjából a vers arra utal, hogy az emberi lélek vágya és reménye vak és gondtalan. A vágy és remény az érzéki tapasztalatokhoz kötött, így az ember önbecsapásba eshet. Az evangélisták, életbölcsek és Krisztusok pedig az igazság és bölcsesség forrásaként jelennek meg, amelyek szembesítik az embert a valódi Harmóniával.