Kigyúlt az égen esti csillag,
Szállong az éjben rózsaillat.
Valami édes, halk zene
Távolról mintha zengene...
Szerelmes, fájó, bús a nóta:
»Sirászi kertben nincs már rózsa,
Vérpezsditő, szerelmes éjen,
Olajfa erdőn, hímes réten
Merengve várok, mindhiába...
Ölelni készen, csókra vágyva,
Szomjas szívvel itt kell epednem...
Nem jön; nem jön az én szerelmem,
Hogy szép fejét ölembe hajtsa,
Míg csókra vágy és szomjaz ajka,
Hogy üdvünktől a bűvös éjjel
Megreszkessen szerelmi kéjjel
S az erdő fojtó illatárja,
Míg lágy szellőkön messze szállna,
Mint egy csapongó, égi mámor
Susogna üdvről, boldogságról
Leroskadva egy rózsakerten...

De nem jön, nem...az én szerelmem.
Ez a világ már nem a régi,
Szerelmi tűztől lángban égni,
Hallgatni bűvös éj szavára
Csókért epedve, csókra vágyva
Vonaglani kínos gyönyörbe',
Szeretni mindig, mindörökre -
Nem, nem lehet már... vége... vége!

Szerelmünk ádáz ellensége,
Hideg szivű, kegyetlen férfi
Mért jöttél hozzánk üdvöt tépni?
Szeretni csábit mézes ajkad,
Szerelmi szóra mégsem hallgatsz.
Mért csábitád el hű szerelmem,
Mért kell hiába esdekelnem?
Elepedek egy csókra várva
Magános, csendes éjszakába'...
Mit várok én a régi csókra?
Sirászi kertben nincs már rózsa...«

*                        

Ott lenn, a tenger méla partján
Fanatikus beszéd kél ajkán
- Míg szavára buzgón vigyáznak -
Az idegennek, a Messiásnak.
Szól. Hangja a varázsos éjben
Majd csengve száll, majd súgva, mélyen.
Arcán ragyog a hitnek pírja,
Minden szava a szívnek írja,
Minden igéje hitet épít
S úgy hallgatják lelkes beszédit
Szép ifjai Palesztinának...
S egy közülök a régi lángnak,
Sok bűvös éjnek áldozatja,
Szép homlokát végigsimítja.
Leborul a Mester lábához,
Poros saruját könnye mossa,
Jövőbe hisz és multat átkoz...
Egy dal sirámát szellő hozza,
A partnál sír, zokog a nóta:
»Sirász kertben nincs már rózsa«.

*                        

Elhal a dal utolsó jajja,
Közelg a hajnal, száll az éj.
Nem dalt hoz a szellő fuvalma,
Melyből epedve sír a kéj, -
Egy őrjöngő, szerelmes asszony
Sír, átkozódik fúló hangon,
Hogy szép teste belevonaglik...
Vad átka lent, a partra hallik:

»Átkozott légy, Galilei!
Átkozottak, kik benned hisznek!
Szived kihűlt, szeretni lángtalan
   s irigyled a mások gyönyörét.
Hideg ésszel, számitón, kajánul
   tőrt vetsz szivére ifjainknak
   s balga, hitvány, vad tanaiddal
   elcsábitod
Palesztinának legszebb ifjait.
Legyen átkozott őrjöngő tanod!
Nevedben ölje ember embertársát,
   tagadja meg szivének vágyait,
   sanyargassa testét, lelkét, szivét.
Bilincse légyen mindenik tanod,
   sötétben járjon ezredévekig!
Legyen nyomorult!...
Mint amilyenné engemet tevél
   s velem annyi rajongó szivet.
Legyen átkozott az a nemzedék,
   melyet a te vallásod felnevelt,
   hirdesse balgán szeretet szavát,
   de szeretni ne tudjon soha!
Vér, szenvedés jelölje lépteit,
   annak, aki téged meg nem tagad
   s csak akkor legyen boldog az ember,
   mikor vallása ismét szíve lesz
   s megátkozza a te emlékedet
Galilei!
Légy átkozott!...«

...A nap feltünt az égen,
Beragyogott egy új, csodás világot,
Sok század mult azóta s most sem tudjuk:
Hogy fogott-e, vagy nem fogott az átok?!...

 


Elemzések

Ady Endre "Azuba" című verse irodalomtudományi szempontból számos érdekes összefüggésre utal, mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalomban.

A versben jelen van a romantikus líra hangulata és témaválasztása. A szerelmi fájdalom és vágyakozás motívuma dominál, mely a romantikus líra fontos jellemzője. A szerelmi érzelmek intenzitása és a vágykozás az egész verssorokat áthatja. Ady a szerelmi érzelmek vágyával és fájdalmával jeleníti meg a szerelmi viszonyokat, ami az érzelmek elmélyülését és kifejeződését jelzi. Emellett a vers sajátos formájával is a romantikus líra hagyományait követi.

Az "Azuba" című versben megtalálható a szimbolizmusnak is néhány jellemzője. A rózsa motívuma az elérhetetlen szépséget és vágyott boldogságot jelenti. Az olajfa és az erdő képei a természet harmóniájára utalnak, amelybe a költő szeretné magát belehelyezni, de hiába várja szerelmét.

A versben utalás található a keleti kultúrára is. A "Sirászi kertben nincs már rózsa" sor arra utal, hogy a romlatlanság és a vágyott boldogság helyét visszafordíthatatlanul felváltotta a szenvedés és az elérhetetlen vágyakozás. Ezzel a sorral a költő a perzsa költészet hatását is érzékeltetheti a műben.

Emellett a versben jelen van az ironikus és szarkasztikus képzőművészet. A "Szerelmi tűztől lángban égni" és a "Szeretni mindig, mindörökre" sorokban Ady szembeállítja a romantikus szerelmet és a valóságot.

Nemzetközi összefüggések tekintetében a "Galilei!" szóval Ady a keresztény vallást is megjeleníti a versben. Galilei nevének említése megtöri a romantikus hangulatot, és a vers végén a költő átokkal illeti őt. Ezzel utalás történik arra az időszakra, amikor Galilei a tudományos megfigyeléseivel és felfedezéseivel összeütközésbe került az Egyház dogmáival.

Összességében Ady Endre "Azuba" című verse számos összefüggésre utal mind a magyar, mind a nemzetközi irodalomban. A romantikus líra hagyományait követi, alkalmasint keleti költészetre is utal, és utalásokat tesz a szimbolizmusra és a keresztény vallásra.

A vers az Ady Endre által írt "Azuba" című költemény. Teológiai szempontból is számos értelmezése lehet ennek a versnek.

A bibliatudomány nézőpontjából a versben található isteni és vallási motívumokat lehet vizsgálni. Az esti csillag, a rózsaillat, a távolban zengő zene mind az isteni jelenlétet, az isteni szépséget és szeretetet jelképezhetik. A kétségbeesett szerelmi várakozás és hiányérzet pedig a hívő ember vágyát fejezheti ki arra, hogy Istennel egyesülhessen, és az örök boldogságot megtalálhassa. A "Sirászi kertben nincs már rózsa" sor pedig a földi boldogságra, az emberi vágyakra való utalás lehet, amik már nem tudják kielégíteni az emberi szívet és lelket.

A patrisztika nézőpontjából lehet vizsgálni a világ és a szeretet kapcsolatát. A versben megjelenik az a gondolat, hogy a világ már nem képes olyan szerelmet és boldogságot nyújtani, mint régen. Az ember már nem képes olyan mélyen és örökre szeretni, és a boldogság is elhalványul. Ezt az elmúlást jelképezi a "Szerelmünk ádáz ellensége" sor. Ezen keresztül lehet vizsgálni az emberi érzelmek és vágyak múlandóságát és az Isten iránti, örök szeretet jelentőségét.

A skolasztika nézőpontjából a versben jelenlévő konfliktusok, költői képek és ellentétek vizsgálhatóak. Az ellentétek (pl. szeretni és nem szeretni, építeni és lerombolni, boldog és átkozott lenni stb.) általában a skolasztika tanításában fontos szerepet játszanak, és a versben ezek a motívumok lehetnek a világi és isteni erők, az öröm és a szenvedés, a boldogság és a boldogtalanság közötti konfliktusokat fejezik ki. A "Galilei!" kiáltás pedig arra utalhat, hogy az elbeszélőt az intellektuális és vallási konvenciók korlátozzák, és átoknak érzi azokat a dogmatikus nézeteket és tanításokat, amelyek megakadályozzák az igazi boldogságot és szerelmet.

Természetesen ezek csak néhány lehetséges értelmezés a vers teológiai vonatkozásaira vonatkozóan. Más szempontok, például a szerelem, a hiány, a remény vagy a vallási tapasztalatok is felfedezhetőek lehetnek a versben. A vers művészi kapcsolataiban való elmélyülést a legjobban a művészeti kritikával, az irodalom- és vallástudományi szakirodalommal való alkalmazkodással lehet megvalósítani.

A vers alapvetően emberi érzelmekről és szerelmi fájdalomról szól, így első ránézésre nehéz összekapcsolni a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseivel. Azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk, néhány elem jelen lehetőséget ad természettudományos kapcsolódásra.

Az első részben a természet és a szerelem kapcsolatát emeli ki a költő. A szerelemben az éjszaka, az olajfa erdő, és a hímzett rét szerepel. Ezek mind természeti motívumok, amelyek hozzájárulnak az érzelem mélységének, az áhítatnak és az elérhetetlen vágyaknak a kifejezéséhez. Ezek a motívumok a természeti környezetet és az emberi érzelmi állapotot összekapcsolják.

A második részben a költő a Messiással kapcsolatos képzelt szituációkat vetíti előre. Az idegennek nevezett Messiás jelenléte és az általa hozott változások a természeten és az emberi életen keresztül további lehetőségeket kínálnak a természettudománynak. A Messiásnak tulajdonított varázslatos hangja és a hit erősítése mellett a versben elhangzik, hogy egy közülük a régi lángnak áldozatja. Ez a gonosz erők, mint például a Misztériumok, vagy pedig a természeti erők, mint például az okostelefonok, intelligens anyagok mágikus és gyógyító erejének szerepe. Ezek a jelenségek szerves részét képezik a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseinek.

A harmadik részben az átkozódó asszony az erőket veti Mesternek, valamilyen úttörő természettudományos gondolkodást és tevékenységet tulajdonítva neki, amely ellen ő felbátorodik. Ebben az esetben a költő az átkozással a természettudomány bizonyos részeit utasítja el, amelyek szerinte tönkreteszik az emberi boldogságot és szeretetet. Ez az átkozódás egyfajta érzelem kitörés és az emberi természet védelme. Amellett, hogy Ady Endre hozzárendelte ezeket az érzelmeket az emberi és társadalmi élet változásaihoz, az általie közönyhöz és az emberi kapcsolatok veszteségéhez, azonosíthatunk olyan problémákat, amelyekkel a modern természettudomány is foglalkozik, beleértve a klímaváltozást, a környezetszennyezést és az ökológiai katasztrófákat.

Az utolsó részben a költő arról beszél, hogy a nap felkelése egy új világot hozott, és hogy az átok befolyásolta-e vagy sem az emberi életet, nem tudjuk. Ez utalhat arra, hogy a természettudomány még mindig felfedezés előtt áll, vagy hogy az emberi életet meghatározó erők mögött rejlő ismeretlen hatalmakat feltárni még nem sikerült. Az átkozódó szavai továbbra is bizonytalanságot és kételyt vetítenek, ahogyan a természettudomány is sok olyan kérdést és megoldást igényel, amelyek még nem ismertek.