»...És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki.«

Máté evangéliuma VII. 10.

Seregüket most fölvonultatom,
Tarkaságos árnyékaikra
Csók-emlékekből csiholódik
Egy-egy íves, szomoru szikra.

Emlék-menetjük néha majd megáll,
Ha lábam dobbant, hangom mordul
S egy-egy fehér arc csúfolódva
Perdül vissza a húzó sorbul:

Zászlókkal lépnek és zászlóikat
Remegő keblükre terítve,
Egynek zászlója a törlőrongy,
Másé illatos, régi csipke.

Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken
Hányszor fojtogatott kivánat,
Mindig egyforma áhitattal
Sírván esthajnali imámat.

Esengő, szárnyas tálca volt ölem
S ti néztétek messze tükörbül,
Mintha nem az én szám lett volna,
Mikor bolond sirásra görbült.

Erős, de megadó karjaimat,
Be egyformán hagytátok cserbe,
Be sokszor sírtam öleletlen
S be többször sírtam megölelve.

Vonulj, némber-had, kiimádkozott
Ajkamnak immár nincs parancsa,
Melletekről egyenlő kincsü
Zászlótokkal föl-föl, magasra.

Hajdan tüzes, bolondos két karom
Még megmozdul vágyva, feszítve
S azután mint két fojtott kígyó
Mellemre-kulcsoltan esik le.