Hárman vagyunk csupán a nagy Mezőn:
Az Isten, én és egy paraszti átok.
S én jól tudom, mindnyájan meghalunk,
Csak egy nagyot, kiméletlent kiáltok.

Én egyedül nem félek, reszketek,
Már úgyis a Sátáné az én bőröm,
De a Mezőt és annak Istenét
És a paraszt átkot mégis megőrzöm.

Itt már minden, minden haszontalan,
Őszben, télben, tavaszban s lomha nyárban.
A nagy Mezőn nem fordulhat csoda,
Csak ha kitartunk mi hárman, mi hárman.