(Ajánlva Ódry Árpád barátomnak)

Kávéházi sarokasztal,
Körülüljük szépen.
Így szoktuk azt minden este,
Így szoktuk azt négyen.
Diskurálunk, elpletykázunk
Egyről-másról, sorba -
Másképpen a téli este
Rém unalmas volna.

Egyik színész, másik költő...
Összeillik szépen.
Valamennyi bohém fiú,
Van miről beszéljen.
A hír és név, a dicsőség
Valamennyi célja...
Mégis, mégis úgy elborong
A négy fiú néha...

És ilyenkor biztatgatjuk,
Vigasztaljuk egymást.
Másra visszük a beszédet:
- Lesz-e holnap telt ház?
- A szép Lili kap-e csokrot?
- Írt a hadnagyának?
...Addig, addig beszélgetünk,
Míg elfut a bánat.

Olykor-olykor kijelöljük,
Hogy ki beszél máma,
Mindeniknek van valami
Jó históriája.
Elsiratott ábránd éled
Mindenik mesébe',
Visszaint az ifjuságnak
Messze bolygó fénye.

Egyik este véletlenül
Én jöttem a sorba,
Mesélni a féltett multról
Nekem kellett volna.
Amit talizmánná tesznek
Hosszu, kínos évek:
A legelső szerelemről
Szóljon hát az ének!...

Belekezdtem... De egyszerre
Megbénult a lelkem,
Feltárult a mult előttem
Emlékekkel telten...
Egy kis város, ahol egykor
Olyan boldog voltam,
Egy szép leány, kiről egykor
Annyiszor daloltam...

Elszédített ennyi emlék,
Szemem könnybe lábadt...
- Mért is kérdeztétek az én
Bús históriámat?...
Bánat ült a fiuk arcán,
Elhallgattak szépen...
Ott csillogott az a könnycsepp
Mindnyájunk szemében...