Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét eljött a gyásznap, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömzajt fojt el a gyász napja;
Nem zavarja azért ünnepünk.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha mi könnyezünk.
Hisz ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük »holtak közt az élőt«,
Mert hisz él Ő; míg él e haza!

E szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Amely testet, mulandót takar;
Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szólt kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepélyét,
Legyen boldog e szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.


Stílusok

Ezer esztendő múltán ünneplésben,
A vidám zajban, öröm között,
Visszatért a gyász napja, mely azon,
Amikor sírba ment Kossuth apánk elött.

Akkor egy szomorú nemzet könnye,
Hangzották nagy magyarunk temetésén,
Aki nem halt meg, örökre él majd,
Amíg a magyar szív dobogva él ben.

Most a gyász napja fojtja örömzajt,
Nem zavarja ünnepünk hangzása.
Ezer év dicsőséges ünnepe,
Nem zavarha bennünket, ha könnyezünk ma.

Mert ezek a könnyek nem szomorúság,
Csak az emlék szent áldozata.
Nem keresünk élőt a halottak közt,
Mert van egy élő, amíg honunk tart.

Ezen szent napon itt előtte,
Leborul a dicső magyar nép.
Megcsókolja a szent sírhantot,
Mely testet, múlandót takar feléd.

Könyvéből merítve új erőt,
Részegülve szólnak kérő szavak:
Áldd meg honunk méltó ünnepét,
Mindent megáldott legyen e hazánk.

Szilágy, 1896. március 22.

Ezeréves létezésünk ünnepén,
Az öröm vidám zajában,
Megtörtént ismét a gyásznap, amelyen
Kossuth Atyatünk elköltözött sírba.
Akaratlanul sírva összetört nemzetünk,
Kísérte a legnagyobb magyart,
Aki nem halt meg, hanem örökre élni fog,
Amíg magyar szívünk ver.

Most a gyász csendjét a gyásznap fojt el;
Az ünneplésünket nem zavarja.
Egy ezred év dicsőséges ünnepét
Nem zavarják a könnyeink.
Mert ezek a könnyek nem a bánat könnyei,
Csak az emlékek szent ajándékai;
Nem keresünk halottak között élőt,
Mert Ő él, még mindig él hazánkban!

Ezen a szent napon, nagy szelleme előtt,
Letérdel a boldogan ünneplő magyar,
Megcsókolja a megszentelt sírhantot,
Amely testeket, múlandókat takar.
Könnyeinkből új erőt merítve,
Reszkettek szavaink kérelmező hangja:
Áldd meg e föld méltó ünnepét,
Boldog legyen ez a szegény hazánk!

Szilágy, 1896. március 22.

Kossuth apánk szomorú emlékezete,
Ezrek felébrednek és hallgatag,
Ott ülj nekünk az egy ezer éve,
Mely ünnep lenni soha nem fog,
Ó e szent napban, mely őt magasztalja,
A magyar nemzet lehajolva áll,
Hegyek közt él még holtan is, a haza,
Közben szíve dobogása halállal.
Most örömünk árnyszobába rejted,
Nem zavartatva, amíg gyász van itt,
Egy ezer éves dicsőségre készülsz,
Amíg könnyeket ejtünk úgyis.
Mert a könny minket nem gyászoló könny,
Csak az emlékenek szent áldozata,
Mert nem keressük holtak közt a holtat,
Mert ő tovább él, magyar hazánkban.
E szent napon, a nagy szellem előtt,
A magyar nép lehajolva áll,
Megcsókoljuk a szent sírdombot,
Amely testünk porát fedezte áll.
Könnyeink erőt merítenek innen,
Rémülten suttogjuk hozzá szavunk:
Áldjon meg bennünket e hon méltó ünnepe,
Legyen boldog e szegény hazaunk.
Szilágyi, 1896. március 22.

Ezeresztendős létünk nagy napján,
Az öröm úgy zengett, hangosan zengve,
Jött a gyász, amikor elhunyt Kossuth,
Apánk örökre a sírba elköltözött.

Akkor bánatba burkolózott a nemzet,
A legnagyobb magyar mellett szomorúan,
De ő nem halt meg, örökké él tovább,
Amíg magyar szív dobban a melengető szívünkben.

Most a gyász napját elnyomja az öröm zajjal,
Nem zavarja meg a dicső ünnepünket,
Ezer év méltóságos ünnepélyét,
Nem zavarja meg, ha könnyek peregnek.

Mert ezek a könnyek nem a szomorúság könnyei,
Csak az emlék áldozatai szentségesen,
Nem keresünk életet a halottak között,
Mert Ő él, amíg él ez a hazánk!

Ezen szent napon nagy szelleme előtt,
Lekulcsolja magát az ünnepelő magyar,
Megcsókolja a szent sírhalom földjét,
Amely takarja a hágai romlandó testet;

Könnyeiből új erőre lelve,
Megremegve kéri az őszinte szava:
Áldd meg ezt a méltó ünnepet e hazára,
Legyen boldog ez a szegény, szerencsétlen hazánk!

Szilidy, 1896. március 22.

Ezer év elteltével, büszkén remélve,
Az öröm zajában, vidám dalok közt,
Gyászos nap ismét elérkezett hozzánk,
Kossuth apánk sírba temetve örökre.

Akkor zokogott a bús nemzet és jajgatott,
Kísérve a legnagyobb magyart temetésén,
De ő nem halt meg, hiszen örökre élni fog,
A magyar szív dobbanása mindent uralva.

Most a gyász napjában, elnyomva az ünnep zaja,
Nem zavarja az öröm lármáját,
Ezeréves ünnepét dicsőítjük,
Ha könnyek is hullanak szemünkben.

De ezek a könnyek nem a könnyek bánata,
Hanem az emlék szent áldozata,
Nem keresünk élőt a holtak között,
Hiszen itt él ő, amíg él e haza.

Ezen szent napon nagy szellem előtt,
Leborulunk, ünnepelünk mi magyarok,
Megcsókoljuk a szentelt sírhantot,
Mely testet, mulandót rejtve.

Könnyeinkből merítünk új erőt,
Törékeny szavaink hozzánk szólnak:
Áld meg e föld méltó ünnepét,
Légy boldog, szegény hazánk.

Szilágy, 1896. március 22.

Kossuth ír táborában

Ezeréves jelenlétünkre büszkén,
Az üdvözlet nagy harsogása közt
Egy gyászos nap ismét itt van köröttünk,
Kossuth apánk nyughelye felé költözött.
Akkor e búzás társaság rímelve
Kísérte Kossuthot az utolsó úton,
Ki nem halt meg, csak testét vesztegetve,
Míg magyar szív dobogása lüktet tovább



Most a gyász zaját fojtja az öröm napja;
Nem háborítja ez a nagy ünnepünket sem.
Ezeréves dicső szertartását
Nem háborítja, ha könnyek gurulnak le arcunkon.
Hiszen ezek a könnyek nem a bánat közele,
Csak az emlékezés szent áldozata;
Nem keresünk a halottak között élőt,
Mert Ő él, amíg él ez a haza!



E szent napon nagy tettei előtt
Hajol a boldog magyar,
Megcsókolja a szent temetőhalmot,
Ami a testet, az elmúlót eltakar;
Könnyeiből új erőt gyűjtve,
Reszkető hangon szól imádsága:
Áldással borítsd e szent ünnepet,
Legyen boldog ez a szegény haza!



Szilágy, 1896. március 22.

Ezeréves létünk nagyünnepén,
Örömben víg örökségünk mellett
Elérkezett a gyászos nap, melyen
Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor kísérték őt bánat könnyei,
Korunk legnagyobb magyarnak szóltak,
Ki nem halt meg, örökké él bennünk,
Míg a magyar szív dobogást hallak.

Most gyászával fojtja hangos örömünk,
Nem háborítja ünnepünk nyugalmát,
Ezredéves dicső ünnepélyünket
Nem helyettesítheti semmiféle bánat.
Mert ez a könny nem a fájdalom könnye,
Hanem a szent emlék áldozata,
Nem kutatjuk »az élőt a halottak közt«,
Mert itt él, mígnem él a haza.

E szent napon nagy szelleme előtt
Lehajlik a boldog magyar nemzet,
Megcsókolja a szent sírhantot,
Mely testet, mulandót takar el.
Könnyeikből erőt merítenek,
Megrendülve könyörögve szólva:
Áldd meg e föld méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény haza.

Szilágy, 1896. március 22.

Juhász Gyula stílusa:

Ady Endre MÁRCIUS 20

Ezeréves létünkre ünnep köszönt,

Az öröm vígságával zajlóan, boldogan

Eljött hozzánk a gyász nap, amit nem is köszönt,

Hogy Kossuth apánk költözzön a sírban.

Akkor zokogott egy nemzet fájdalmasan,

Derék magyarunkat a sírt követte,

De nem halt meg, örökre csak élni tud már,

Amíg magyar szív idegen földön is tovább üt.



Most gyász teríti be örömünk zaja alól,

Útját nem akadályozhatja ez ünnepnek.

Egy ezeréves dicső ünnepnek sem okoz problémát,

Ha könnyek gyűlnek szemeinkben.

Ez a könny nem a bánat könnye, tudhatjuk jól,

Csak az emlék szent áldozatává válik;

Nem kell kutatni az élőket a holtak között,

De ott él Ő, amíg ez a haza él!



E szent napon nagy szelleme előttünk áll,

Ezt ünnepli a hódoló magyar,

Áhítattal megcsókolja a szent sírhantot,

Amely a mulandó test mögé bújtatja;

Könnyeiből új erőt merítve,

Reszkető hangon kéri: Áldd meg e hazát,

Legyen boldog a hon e méltó ünnepélyen,

Szilágy, 1896. március 22.

Ezer éves életünk ünnepélyén,
A boldogság zajában, ujjongásban,
Elérkezett a gyász napja, melyen
Kossuth apánk elbúcsúzott társunktól.

Akkor egy szomorú nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki sosem hal meg, örökké eleven,
Míg a magyar szív dobogása tart.

Most a gyász napja lecsendesíti az öröm zaját;
De nem zavarja ünnepünket.
Egy ezeréves dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha könnyezünk.

Ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata;
Nem keressük a halottak között azt, aki él,
Mert Ő továbbra is él, amíg ez a haza létezik.

Ezen szent napon az ünneplő magyar
Leborul nagy szelleme előtt,
Megcsókolja az áldott sírmantot,
Mely testét, a múlandót takarja.

Könnyeiből új erőt merítve,
Megrendülve szól fohásza:
Áldd meg e hon méltó ünneplését,
Legyen boldoggá ez a szegény haza!

Szilágysomlyó, 1896. március 22.

Vajda János: MÁRCIUS 20

Ezer esztendő hosszú napjain,
Az örömnek zajával színpadon,
Eljön újra a gyász napja, melyen
Kossuth apánk sírba helyeztetett.
Akkor bús nemzetünk zokogva
Kísérte a magyarok legnagyobbját,
Ki nem hal meg, örökké élhet,
Amíg a magyar szív dobogása tart.

Most ünnepünkben a gyász zajt letöri;
Nem zavarja meg emlékünket.
Ezer esztendő dicső ünnepét
Nem zavarja, ha könnyeink hullnak.
Mert ezek a könnyek nem bánat könnyei,
Csak az emlék szent áldozatai;
Nem keresünk élőt a halottak között,
Mert Ő él; míg él ez a hazánk!

E szent napon nagy szellemünk előtt
Meghajol a magyar, aki ünneplő.
Megcsókolja a szentelt sírhantot,
Mely eltakarja a múlandó testet;
Könnyeiből új erőt merítve,
Rémülten szól imájában:
Áldd meg hazánk méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény hazánk!

Szilágy, 1896. március 22.

Tóth Árpád stílusában az átírt vers:

Tóth Árpád MÁRCIUS 20

Ezeréves létünk ünnepélyén,
Az örömnek víg zaja között
Ismét megérkezett a gyász napja,
Kossuth apánk temetési menete.

Akkor egy szomorú nemzet jajgatása
Követte a legnagyobb magyart,
Aki nem halt meg, örökké él,
Amíg magyar szív dobbanása tart.

Most a gyász napját elnyomja az öröm zaja,
Az ünnepünket ezért nem zavarja.
Ezeréves dicsőség ünnepét
Nem zavarja, hogy könnyezünk.

Hiszen ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emlék szent áldozata.
Nem kell a halottak között az élőt keresnünk,
Mert Ő él; amíg ez a hazám él!

Ezen a szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szent sírhantot,
Amely testet, mulandót takar.

Könnyeiből új erőt merítve,
Rázva a szavát szólt kérésével:
Áldd meg e hazának méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény otthon!

Szilágy, 1896. március 22.

Ady Endre STÍLUSÁBAN

MÁRCIUS 20

Apánk sírba költözött ezen a napon,
a gyásznapon, a méltóság havában,
mikor ezer éves létünk ünnepélyén
az öröm zajával vegyes volt a szavónk.

Kossuth Lajos, a legnagyobb magyar,
nem halt meg valójában, halhatatlan,
mert szíve a szívünkkel tovább dobog,
és élteti a nemzet igaz hősei örökre.

A gyász napja most a mi ünnepünkön
megfojtja az örömzajt, nem zavar senkit,
a holtak emlékére könnyet hullatunk,
ahogy ez az ezer évvel ezelőtt is hittünk.

A könnyeink nem a szomorúság könnyei,
csak az emlékek áldozatai,
az élők között nem kell keresnünk a holtat,
mert Ő él bennünk, míg tart e haza.

Ezen a szent napon, amikor előtte
a nagy szellem előtt hódolunk,
megcsókoljuk a szentelt sírhantot,
ahol az elmúlás testet takar.

Könnyeinkből új erőre lelünk,
remegve kérjük szavakkal imánk:
Áldd meg e hazát, e méltó ünnepet,
legyen boldog e szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.

Reményik Sándor
MÁRCIUS 20

Ezeréves létünk vig ünnepélyén,
Az öröm zaja között
Eljött a gyász napja, amelyen
Kossuth apánk sírba költözött.

Akkor egy bús nemzet zokogása
Kísérte a legnagyobb magyart,
Ki nem halt meg, örökre fog élni,
Míg magyar szív dobogása tart.

Most örömtől zeng a gyász napja,
Ünnepünk nem hátráltatja.
Egy ezredév dicső ünnepélyét
Nem zavarja, ha könnyezünk.

Hisz ezek a könnyek nem a bánat könnyei,
Csak az emlék áldozatai,
Nem keresünk holtak közt élőt,
Mert Ő él, míg él ez a haza!

E szent napon nagy szelleme előtt
Leborul az ünneplő magyar,
Megcsókolja a szent sírhantot,
Amely testet takar, mulandót.

Könnyeiből új erőt merítve,
Megreszketve szól kérő szava:
Áldd meg e hon méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.

Tompa Mihály stílusában:

ADY ENDRE MÁRCIUS 20

Ezer év hűséggel és háladattal,
Öröm vígságával megtölthetett,
Eljött a gyász napja visszatartottal,
Kossuth apánk most örökké száll vét.

Akkor zokogtunk, az ország búsán,
Kísértük nagy magyart végső útján,
De ő nem halt meg, él közöttünk általán,
Magyar szívünk élni fog mindig még csak.

Most gyász befedi a boldog napot,
De ünnepünkön nem hagyjuk zavart,
Ez az ezer év dicsőséges kivonat,
Nem zavarja, ha könnyünk elárul.

Nem az a könny, ami bánatból patakzik,
Csak az emlék áradatához tartozik,
Az élőt nem keresve a holtak közt,
Mert él itt, él, s mindenkor élni fog e haza.

E szent napon nagy szelleme előtt,
Lábunk elé bocsátjuk magunkat,
Az áhítatos sírhantot megcsókoljuk,
Mely testünkre, mulandóra borulhat.

Könnyeinkből új erőt merítve,
Reszkető szavunk szent kérést szólít:
Áldd meg e hazát méltó ünnepnapján,
Boldog legyen, boldoguljon, Mindenségit!

Szilágy, 1896. március 22.

dsida jenő stílusában átírva:

MÁRCIUS 20

Ezer éves létünk derűjén,
Az üdvösség örömzúgásában,
Újra megérkezett ez a bánatos nap,
Amikor Kossuth apánk sírba költözött.
Akkor, amikor egy gyászos nemzet könyörgése
Kísérte a legnagyobb magyart,
Aki nem halt meg, mindörökre él,
Amíg magyar szív dobbanása tart.

Most, a gyász napján, letörte a boldogság zaját;
Mégsem zavarja meg ünneplésünket.
Ezer éves dicső ünnepélyünk
Nem zavarja, ha könnyezünk.
Mert ez a könny nem a szomorúság könnye,
Hanem az emlék szent áldozata;
Nem keressük az élőt a halottak között,
Mert Ő él; amíg él ez a hazánk!

Ezen szent napon nagy szelleme előtt,
Leborulunk, ünnepelő magyarok,
Megcsókoljuk a megszentelt sírhalmot,
Amely testet, múlandót takar;
Könnyeiben új erőt szerezve,
Megremegve kérjük szavakkal:
Áldd meg e hazánk méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény hazánk!

Szilágy, 1896. március 22.

Ezrek éltünk ünnepén,
Az öröm dalra gyújt a hold,
De gyászra emlékezik szívem,
Mikor Kossuth itt aludt.

Valaha könnyek zúgása
Kísérte a legnagyobbat,
De Ő nem tűnt el soha,
Míg dobog magyar szív vadat.

Most öröm zaja lefojtja a gyászt,
Nem zavarja diadala e napot.
Ezer éves dicső ünnepélyünk,
Nem zavar, ha könnyeket adok.

Ezek a könnyek nem fájdalomtól vannak,
Csak az emléket imádják.
Nem keresünk élőket a holtak között,
Mert Ő él, és él e haza!

Ezen a szent napon, nagy lelke előtt,
Lehajol a magyar nép,
Megcsókolja a szent sírhantot,
Ami a múlandót takarja.
Könnyekből merít új erőt,
Reszkető könyörgése hangzik:
Áld meg e hazának méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény haza!

Szilágy, 1896. március 22.

Ezeréves létünk jövendőjében,
Dicsőség szavával vigadozva,
Újra eltávozik gyászünnepe,
Kossuth apánk mindörökre.

Mintha egy nemzet bánata búgna,
Kisérték el a legnagyobb férfit,
De Ő nem halt meg, örökre élni fog,
Míg magyar szív dobogása hangzik.

Most a gyász zaját elfojtja az öröm,
Ünnepünket semmi sem zavarja,
Ezeréves dicsőségünk ünnepén
Zárkózik könnyünk az arcokra.

Mert ez a könny nem a bánat könnye,
Csak az emléknek szentelt áldozat,
Nem keresünk élőt a holtak között,
Mert Ő él; amíg e haza tart.

Ezen szent napon, nagy szelleme előtt,
A magyar meghajlik ünneplő módon,
Megcsókolja a szent sírhantot,
Mely rejt testet, mulandót takar.

Könnyeiből merít új erőt,
Rémülten kérleli szavai:
Áldd meg e hon méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény haza.

Szilágy, 1896. március 22.

Ezer esztendős létünk báli díszében,
Az öröm hangja zengve, csilingelve,
Elérkezett ismét a gyász napja,
Kossuth apánk halálának emlékünnepére.
Az egykor zokogó, szomorú nemzet
Kisérték a legnagyobb magyart sírjáig,
Aki nem halt meg, örökké él,
Míg magyar szív dobogása tart.

Gyóni Géza stílusában íródott átirat:

Gyóni Géza MÁRCIUS 20

Ezeréves múltunk nagy napján,
Mikor az öröm zaja-dallam közt,
Betölti a gyásznak ez a hamvadászlan,
Kossuth apánk nyugszik, és nem örökké él.
Akkor sírt a nemzet, sírt, búsult,
Messze, messze sírt a legnagyobb;
De nem volt halt, örökkön élő,
Mert magyar szív dobbanása dúl.



Most a gyásszal fojtottuk ki az örömet,
Ünnepünk nem torzított,
Ezeréves dicső ünnepénket
Könnyeink nem zavarják.


Mert a könny nem a bánaté,
Csak szent emlék ajándéka,
Élőt nem keresünk a halottak között,
Mert az él, amíg él ez a haza!



E szent napon nagy lelkének tiszteletére,
A magyar ünneplő leborul,
Megcsókolja a szent sírhalmot,
Mely mulandó testet takar.
Könnyeinek erejét meríti,
Rezzenve szól kérve szava:
Áldd meg e föld méltó ünnepét,
Legyen boldog ez a szegény haza!



Szilágy, 1896. március 22.


Elemzések

A vers Ady Endre Március 20 című verse, amelyben az 1849-es magyar forradalomra és szabadságharcra emlékezik, valamint tiszteleg Kossuth Lajos előtt, aki az egyik vezető személyisége volt az eseményeknek.

A vers természettudományos szempontból nézve nem sok köze van a mai tudomány legfrissebb felfedezéseihez. Azonban, ha azt figyelembe vesszük, hogy a mai természettudományban a pszichológiaismeretek is helyet kapnak, akkor értelmezhetünk néhány dolgot az emberi érzelmekkel és az emlékezéssel kapcsolatban.

Ady a versében megemlíti a könnyeket, és azt mondja, hogy ezek nem a bánat könnyei, hanem az emlékezés áldozatai. A modern pszichológia azonban rámutat arra, hogy a könnyek nem csak szomorúság, hanem egy sokféle érzelmi állapot kifejeződése is lehet, beleértve az örömöt, a megkönnyebbülést vagy a tiszteletet. Az emberi agy olyan érzelmekkel és emlékekkel van összekapcsolva, amelyek hatással vannak a könnytermeléssel és az érzelem kifejezésére.

Ezenkívül a versben megjelenik a szent sírhant megcsókolása, amely az emlékek és a tisztelet megjelenése. A pszichológia azt mutatja, hogy az emlékek nem csak mentális folyamatok, hanem az érzékszerveinkhez is kapcsolódnak. Az érzéki tapasztalások, mint például az érintés, erősíthetik vagy megidézhetik az emlékeket, és megkönnyebbülést vagy érzelmi reakciókat válthatnak ki.

Összességében a vers nagyrészt az emberi érzelmek és emlékek tisztelete körül forog, amelyek ma is fontosak a pszichológia és a neurológia szempontjából. A könnyek és az emlékek kutatása azt mutatja, hogy azok összekapcsolódnak az agyi folyamatokkal és a személyes élményekkel, és ezeknek a területeknek a friss felfedezései tovább bővíthetik a megértésünket az emberi érzelmi és emlékezeti funkciókról.

Ady Endre Március 20 című versét irodalomtudományi szempontból vizsgálva több összefüggést is fel lehet hozni mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

A vers témája a gyász és az ünneplés kölcsönhatása a magyar történelemben, pontosabban a március 15-ei forradalom és szabadságharc vezéralakja, Kossuth Lajos halálának évfordulója kapcsán. Ady Endre a verseiben gyakran foglalkozik a nemzeti identitással, a történelemmel, a hazaszeretettel és az emlékezéssel. Kossuth apánk sírba költözése azonban nem jelenti a halálát, hiszen a magyar szív dobogása tartó örökké.

A versben megjelenik az ünnep és a gyász ellentéte. Az örömnek víg zaja között eljött a gyásznap, amelyen Kossuth sírba költözött. Egy ezredév dicső ünnepélyét sem zavarja, ha könnyezünk, mert ezek a könnyek az emlékezés szent áldozatai. Az ünnep és a gyász egyszerre létezik, és a magyarok mindkettőben részt vesznek.

A versben megjelenik a nemzeti identitás erősítése és a haza szeretete. Az ünneplő magyar leborul Kossuth síremléke előtt, megcsókolja a szentelt sírhantot, kéréssel fordulva Kossuthhoz, hogy áldja meg az ország ünnepét, és legyen boldog a szegény haza. Ez a rész a nemzeti öntudat és az emlékezés fontosságát hangsúlyozza.

Az Ady Endre verseiben megjelenő témák és hangnemek számos párhuzamot mutatnak a nemzetközi szépirodalom műveivel. A versekben fellelhetőek romantikus, szimbolista és modernista elemek, amelyek összekötik Ady műveit a világirodalom többi művészével.

A vers a magyar szépirodalmon belül is fontos helyet foglal el. Ady Endre az 1900-as évek elején nagy hatást gyakorolt a magyar irodalomra a szimbolizmus és a modernista irányzatok felé terelésével. Őszinte, érzelmes költészete és az aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozó versei forradalmasították a magyar lírát. Március 20 című versében ezek az Adyra jellemző lírai eszközök tökéletesen kifejezik a gyász és ünneplés ellentétét, valamint a nemzeti identitás fontosságát.

A vers teológiai szempontból megfogalmazva is bibliai, patrisztikus és skolasztikus nézőpontokat is magában hordoz. A versek leginkább a nemzeti gyászra, veszteségre és emlékezésre fókuszálnak, de közben hozzájuk kapcsolódnak vallási és teológiai elemek is.

Bibliai szempontból a versben megjelennek az emlékezet és az öröklét fontossága. Az első versszakban Kossuthot az "örökre" való élettel azonosítják, amíg a magyar szív dobogása visszhangzik és a nemzet zokogása kíséri el a sírba. Ez utal a halhatatlanságra és a halottak között élő szellemek túlvilági jelenlétére. Az "összetartó" erő az emlékezetben rejlik, amely "szólt kérő szava".

Patrisztikus nézőpontból a versben megjelenik az imádság és a kérés szerepe. Az emlékezés és az imádság kéz a kézben járnak. A költő imádkozik az ünneplő magyar nép nevében, hogy áldják meg a nemzet ünnepét és legyen boldog az ország. Ez mutatja a patrisztikus gondolkodásmódban a közösségi imádság és az isten áldásának fontosságát.

Skolasztikus nézőpontból a versben felmerül a tartósság és a múlhatatlanság problémája. Az emberi élet és az idő múlása a gyász és a veszteség kellős közepében forog. Ugyanakkor a vers azt sugallja, hogy az emberi lélek és az emlékek örökké fennmaradnak, még akkor is, ha a test meghal. A skolasztikus filozófia hangsúlyozza az elmét és az értelem fontosságát, amelyek az időn túlmutatnak.

Mindezek mellett egy másik értelmezés is felmerülhet, amely a nacionalizmus és a vallás kapcsolatára koncentrál. Kossuthot nemzetünk egyik legnagyobb alakjaként emlegetik, ami vallási jelentéssel bírhat. Az ünneplő magyarok megcsókolják a szentelt sírhantot és kérnek áldást a hazára. Ez felhívja a figyelmet a nemzeti identitásra és a vallásos hagyományokra, amelyek összekapcsolódnak a nemzet szellemével.

Összességében, a vers teológiai szempontból a nemzeti gyász, az emlékezés, az öröklét és az imádság témáival foglalkozik. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai mind megtalálhatóak a versben, és hozzájárulnak annak gazdag jelentéstartalmához.