(Teljesedőben vannak a napok,
Bár földi dolgok rosszul teljesednek:
Mell a pisztolynak, csalásnak a hit,
Vénnek balga vágy, üszkülés a sebnek,
Csapás a hősnek, gyávának siker,
De többnyire halvány megalkuvások:
Bölcsülő sorom megdöbbenve várom,
Hátha innen talál meg a Halálon?)

(Boldogok, akik ma húszévesek
Vagy kik öregek s már mit se akarnak,
Kik az életen állanak kivül,
Előtte még vagy fölötte a bajnak.
Boldogok az elfáradt Krisztusok,
Fáradtan jöttek s mindent lemosolygók,
Kik szemlélődnek, néznek és csak néznek
S nem bírja őket tevésre az Élet.)

Hajszás sereg volt a mi seregünk,
Idegeink gyeplőit lazán tartva
Homlok-bakunkon ifju Fátum ült,
Előttünk és utánunk kalamajka.
Szegény, elprédált kincsü életünk
Üres termiben kong csak néhány emlék
S árnyak között szépitő, szines bánat
Ölelgeti hó-árnyát Margitának.

Úgy jött ő vissza fehér-havason,
Friss ajkait fázósan melengetve,
Jég-muzsikás kacajjal kacagott
S sziveinket fölverte csengő kedve
S mivelhogy nő volt és írástudó,
Elővette a kézre-játszó sablont:
Az ura regényt írt róla s ő szebben
Bosszulóbb regényt írt az ura ellen.

Tehát még mindig dühödt szerelem
Bántotta e két, egymást bántó népet
S minket kinzott; hogy ők szerelmesek,
Mert szeretők az ilyen ellenségek.
Hogy ágy és asztal nem volt már közös
S hogy rágalmazták távolságból egymást,
Mi nem örültünk, mert mi összekössön,
Nincs gyűlöletnél erősebb a földön.

Egy házassággal rontott szerelem,
Sőt sok szerelem és sok házassággal:
Ez Magyarország fonnyadt élete,
Szerelem, melyből soha ki nem lábal,
Magát-átadó, dacos-gyönge mód
S hisztériás, nagy elhelyezetlenség:
Akármennyit is gondolkozom rajta:
Asszony-karakter ez a magyar fajta.

»Talán tőle kivántam gyermeket,
Vagy nem tudom mért, hozzávitt a Démon
- Ottokárhoz így beszélt Margita -,
Neki adtam vágy-gyémánt diadémom.
S meghalok bele, ma úgy gyűlölöm
S kerüljön Ön, mert méltatlan Sors éri:
Száz férfival is talán elkötődöm,
De csak azért, hogy ez valakit öljön.«

(Nekem mindig kell egy jó Valaki,
Kit emeljek magam fölött a trónra:
Jászi Oszkár már évek hosszatán
Külömb, mintsem kezem saruját oldja.
Hitvallásom és hős őrületem
Az ő diktáló, tiszta lelkétől függ.
Ez is asszonyosság, de szívvel állom:
A jásziság én akart ideálom.)

(Túlbecsültem mindig egy csöppet én
Oly élet súlyát, amely alkudatlan
S nem kapcsolódik szépen be bele
Tán egy Tiszába, aki még futatlan
Hősködéssel is bocsájt lovakat
A váradi züllött és sáros pályán.)
Íme, az én életem bolond csődje,
Bár Margita él és ágál előtte.

»Vegyétek és egyétek« - mondta volt
Az Úr-Jézus, ki rossz vala zsidónak
És Ottokár a szent Úrvacsorát,
Pápistán bár, de vette enni-jónak.
Frissült szerelmét úgy dobta oda,
Mintha düh-bosszún volna már régen túl
S bánatokkal állt modellt a világnak
S bánatokkal udvarolt Margitának.

Hogy udvarlásra mégis sietett,
Ebből semmi rosszat vonni ne tessék:
Ilyen a magyar fölfogadkozás
S ilyen az esküs, hunn becsületesség.
Margita ilyen s Ottokárja is,
Szeszélyes és bolondos földi párák,
Kik nem tudják soha, hogy mit akarnak:
(Singer és Wolfner: »Magyart a magyarnak.«)

Jöttek az idők s teltek az idők
S ez a kis ország egyre betegebb lett,
De Ottokár, Margita s az ura
Egyre-egyre külön szerelmesebbek
S hogy Margita válással szabadabb
S hogy ez ország csökönnyel szabadabb lett,
Nem volt ez más, mint az az örök látszat,
Hogy nem-vakok hunyt szemekkel nem látnak.

Az Isten áldja a nagy zűrzavart,
Mely künt és a lelkeinkben is tombol:
Nagy szerelem és vad politika
Veszejtve is nagy építésre rombol
S az a szerelem, melyet Ottokár
Annyi kínnal s megalázva is ápolt,
Olyan szép volt, indulatos és dőre,
Mint Hunnia felénk ríja: előre.

Előre hát: Margita visszajött
S vele együtt minden magyar betegség,
Tessék harcolni annak, aki tud
S aki nem tud, annak nevetni tessék.
A nevetés tán az egyedüli,
Mely fölment komoly, bolond merésektől.
Nagy rémeiket a napok most ontják:
Nevetni tessék vagy dobni a bombát.