(A Galilei-kör ünnepére írtam)

Nincs Tavasz-zengés, úr a némaság
S alázata vert és fojtott dühöknek,
Ágyúk, idők, koporsók és erők
E földön már régtől nem dübörögnek.
És sohse volt itt még süketebb Március.

Lám, régi, hű, dühös dalosotok,
Én lelkeim, most is így kezdi a nótát,
Megfúladtak még sikolyaim is,
Sűrűsödnek a nem-kivánom órák.
Nem magam féltem: ifju benneteket.

De ti vagytok még gyászban is vigak
S ti, gyermek-arcú papjai szivemnek,
Ha gyáva volnék, ne ekhózzatok
Csak volt versimre, kik várón pihegnek
Tavaszos, drága, szent álmaitokon.

Mely bűnökről tudhatnék szólani
S rántani le sorsos kezekkel fátyolt?
Az tudja, ki mostanság igazán
Nagyon sokért és nagyon-nagyon gyászolt
S ki mégis tépni hiteket nem akart.

Hiteket tépni? nem, ezt az Adyt
Nem fogja látni se barát, sem ellen,
Itt, lelkeim, itt ti előttetek,
Szivetekben, e bátorságos helyen,
Nem lehetek, míg élek, bátortalan.

Ha gyász, piros gyász, úgy van, úgy legyen,
Mert ha ezerszer próbálják, akarják,
Letaposni nem tudták még soha
Tavasznak s Vérnek örök forradalmát
S keresztfáról a sóhaj is lázitás.

Lázíts, keresztre-vonszolt Március,
Lázíts, szörnyű szava a némaságnak,
Üzenj harcot, fojtott, gyászos dühünk,
A tomboló, a hajrázó brigádnak:
Még magyar Tavasz sem préda latroké.

Még itt a gyász, még itt a ravatal,
Még élünk itt, táborok néma dacban
S ha megállunk a ravatal körül,
Néma éltünk sikoltoz szabadabban,
Mint ezernyi bérelt és gonosz torok.

Piros gyásszal ünneplők, lelkeim,
A vért, a kínt, a gyászt tartogassátok.
Ki fog csordulni a magyar kehely
És negyvennyolc óta is fog az átok:
Jól átkozzatok és jól készüljetek.