A vers teológiai szempontból több értelmezésre is lehetőséget ad. Az általánosabb értelmezés szerint a versben a világ fáradt és korosodó szemével a Végtelenre, azaz Istenre való vágyakozás jelenik meg. A költő Isten természetének, végtelenségének és hatalmának áhítatára utal, amikor azt mondja, hogy "újakat már nézni nem kivánok", és hogy a világ inti megcsalt hazáját.
A bibliatudomány nézőpontjából a vers megfelelhet az első Ember, Ádám és a Teremtés történetének kontextusában. Az idős, vén szem jelképezi az Ember lelkét, amely fáradt a világ terhei alatt és már csak Istenre tud fókuszálni. A vers arra utalhat, hogy az Ember elvesztette az ártatlanságát és általánosságban az emberi természetet, amelynek következményei a korlátolt és fáradt tekintetben és a csókolózó évszakokban jelentkeznek.
A patrisztikus teológiai nézőpont szerint a vers a bűn és a kegyelem témáját vetíti előtérbe. A vén szem, amely már nem kiván újat látni, és a fagyott hit a bűnt és a bűnbocsánat hiányát szimbolizálhatja. Az Ember elveszítette a hitét és megszilárdult a bűnében, amit az előzményekre utaló utolsó sorok, a szemlélődés hiánya hirdetnek.
A skolasztika nézőpontjából a versben a természetismeret, a tapasztalat és a vallás/osztályozás közötti kapcsolat jelenik meg. Az idős vén szem, amely már nem kiván újat látni, a tapasztalás korlátait, de egyben a vallási/kirándulási helyek tapasztalását is jelképezi. A világok, szívek csüggése és a fagyott hit a világba vetett hit felemelő jelentései, és lehetnek konkrétan a skolasztikus teológiához, az önismerethez, a tapasztalathoz vagy az isteni tapasztalathoz kapcsolódó aspektusok.
A versben tehát a bibliai történetek, a vallási tapasztalatok és a teológiai témák széles spektruma található meg, ami a költő Istenre való vágyakozását és az emberi létezés mélységeit tükrözi. A versben az idősödő szem és a fáradt tekintet a végső vágyakozás és a végtelenség iránti vágy kifejeződései.