"Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába' minden olajág,
Minden babér az ő számára nő."
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő - tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Úgy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azontúl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza;
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, - nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse' hagyja el; -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

(1851)

Stílusok

Íme Dsida Jenő stílusában átírt verzió:

"Széles e földön művész hazája,
Az országutak mind őt rejtegetik,
Elágazásán minden babér fája,
Hírét terjesztik, mindenkit meglesik.

De az igazi, ismerjem el őszintén,
Csakis az, mely a szívemben dobog,
Mely mindig suttogja ismét meginten,
Hogy a költőnek csak egy honja lehet csupán.

Ez a hazája, a csendes tanyák,
Hol gyermekként belepte az emlék,
Az első fonal, amellyel már akkorodtak,
Amikor először indult útnak az ének.

Ott találkozik rég elveszett játszótársaival,
Az idős szülők nyájas szavával,
Minden sarok zsákban, minden zug szivárványban,
S no, a vén Idő új gazdája a fölbont, felépít, ahogy csak akar.

Ahol az anyanyelv szavai repülnek,
Mint édes anyatej folyóként folyik,
Ez a szívét és eszét nyitja fel,
A dal rejtélyét adományozza neki.

Az első szerelem rügyezésén,
Megértette ezt a nyelvet a lány,
Válaszképp mondta: szeretlek én,
Vagy csak a sóhaj szót is elrebegett.

A nyitott szívű ember, akit ott talál,
Együtt gondol és beszél vele,
A dal, mely e nép között ajakról ajakra száll,
Örömre vagy könnyekre indít az édes hangon,
Mindegyik érzékeny ezen dalra,
Melyet énekelnek - s tudni, hogy semmi sem vész el belőle,
Milyen boldog élvezet ez a tapasztalat tényle!

Amíg körülötte ezt a népet találja,
Nép, melynek az érzése és nyelve rokon,
Itt terjeszkedik ki a "költő hazája",
Azután maga jövevény lesz az országban.

Dala, ez az üvegházi növény,
Illata és színe a kárba veszhet,
A világban nem talál népet és hazát - csak egyet!

Innentől fogva szereti ezt a népet és hazát,
Kimondhatatlan módon szereti nemzeti honát,
Nem a jutalomra helyezi a hangsúlyt,
Oltára nem önző tűzlobogásra gyúl.

Bár keskeny, bár ritka
A dicsőség jutalma és babérja,
Ő ezzel az országgal és néppel él,
Boldog, mikor dalra lengi örömeit és búit.

Boldog, ha hazájának büszke dala
Dicsőségét zengetheti lantján,
Ha múltjának nincs fájdalmas panasza,
Reményét friss szél fedi vásznon.

Ezt a dalt alkotja ujja,
Nemzetinek ez egy hallelujája,
Visszhangja bárhol a mennyekbe száll -
És felkelti a jövő századokat.

Bár a nép elapad és hazája elpusztul,
A jövő csendben marad, nem válaszol,
Bár szíve csak a bánat dalához rezzen,
A költő sosem hagyja el országát.

Ő a népének hattyúdala,
Ő, a lant beteges, bánatos gyermeke."

(1851)

"A KÖLTŐ HAZÁJA"

"Művész hona ez a bolygón túl,
A hírnév országútját ő lakja,
S minden vadszőlő számára újul,
Mind diadalát fentebb emelkedik."
De mégis, bennem hangoz reá,
Hogy a költőnek csupán egy hazája van.

E hazát kezdetét veszi ott,
Ahol a csendes tanya ajtajánál,
Az emlékezet fonalát költi át,
Mikor elindult az útra elsőt;
Ahol e gondolatvezér
Visszatér, hogy mulatozzon újra -
És pihen egy szerény zöld ágon,
Mint a bárka galambja, az őszi tűzhelyen.

Ott, körülötte ismerősen veszik körül,
A gyermekkori játszótársak;
Odaszól hozzá kedves szóval
Az agg szülő - talán már túlvilági;
Minden szegletet és zugot
A megszokott módon talál meg,
Bár ősök telkén most az idősebb,
Rombol és épít, ahogy tetszik neki.

A tanácskozás halk beszéde,
Az anyatej édes patakja,
E szavak nyitják meg szívét és elméjét,
Hogy dalra hangolódjon;
A szerelem hajnalán
A nyelvet tanította a lány,
És ő is felelte "szeretlek" -et
Vagy a sóhajokat, amik visszaverődtek.

A nyitott szívű nép, amit ott talál,
Hasonló érzéseket és nyelvet oszt,
A népdal az ajakról ajakra száll,
Örül vagy sír, az édes hangokon;
Minden kebel ott készen áll,
A dalra, amit énekel, -
És hogy egyetlen hang sem veszett el belőle,
Biztosan tudja, milyen boldog az élmény!

Amíg ilyen nép veszi körül,
A nép, aminek érezte a szívét, és aminek szája zengi,
A költő énekét - addig helyt foglal
A "költő hazája" -
Azután ő is csak idegen,
Dalának üvegházi növénye,
A legszebb illata és színe elveszik:
A széles világon nincs népe és hazája - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és a hazát
Kimondhatatlanul szereti:
Nem azért méri az elismerést,
Nem azért gyújtja lángra az oltárt önző vágyak;
És bár szűkös és ritka
A jutalom és a babér -
Ő e hazáért, e hazával és a haza érdekében él, -
Örömeit, búját dalolva, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantjával a hazát
Dicsőségének napját dalolhatja!
Ha múltja véres panaszok nélkül van;
És a remény vitorláját jó szél fújja!
A dal, amit ujjával teremt,
Egy nemzeti hallelujah,
Messzire visszhangzik az ég alatt -
Felébreszti a későbbi évszázadokat.

De bár a nép fogy és a hazája pusztul,
És a jövő hallgat - nem válaszol,
Bár csak a bánat dalára reagál:
A költő nem hagyja el a hazáját; -
És mint a hattyú, amely lelassul,
Várja a halált -
Ő nemzetének hattyúéneke,
Ő, a bánatos lant, a haldokló gyermek.

(1851)