Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen, bús alvilágban,
asphodelosok
között, hol asphodelos meg se moccan, gyászfa nem bókol
galyával,
mákvirág szirmát nem ejti, mert a szél ott mélyen alszik,
alszik
asphodelos ágyban, mélyen alszik, nem beszél,
hol a tók acéltükörként mozdulatlan elterülnek, pillák
könnyen
szenderülnek, mert a pillák legyezője, habszövetnek
fodrozója
sohase jár ott, a szél;
óriási amphorákba, alabastrom amphorákba ötven asszony,
bűnös asszony
karcsu vázát megmerítve, majd merítve, majd ürítve
kárhozott bús
ötven asszony mindörökre töltöget,
ötven kárhozott bús asszony óriási alabastrom amphorákba
mindhiába
töltögeti drága nedvét, drága Léthéből merített sohasem
elég
vizet.
Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse rázzák: -- minden
águk egy-egy
lélek, öngyilkos bús régi lélek, mely most néma fán
tenyész
érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát mozdulatlan,
mozdulatlan és
sötéten, át a réten,
át a réten, hol a Léthe (mert e rét a Léthe réte) száz
belémosott
bünöktől szennyes vízzel, elfelejtett ős bünöktől
szennyes vízzel
körbe folyva nem enyész,
nem enyész, nem ér tengerbe, hanem hétszer körbe-körbe,
vissza
önmagába: ottan ötven asszony kárhozottan ötven órjás
amphorába
mindhiába, mindhiába tölti könnyét és vizét,
majd merítve, majd ürítve, mindhiába, mert az ötven
bűvös edény
tölthetetlen, mint a tenger önmagától megapad és elhúzódik
és az
ötven bűnös asszony Léthe vizét alabastrom amphorákba
mindörökre
csak hiába tölti szét.
Ötven asszony, alabastrom testtel, ébenszínű hajjal
érzőn, mégis
öntudatlan öntögetve szakadatlan félig értett dalra kel,
ötven kárhozott bús asszony felvilágból lehozott és
lelkeikbe
visszajáró félig értett félemléket fojtott hangon énekel:
>>Meggyilkoltuk férjeinket, ötven daliás nagy férfit
és szerettünk,
csak szerettünk, Isten tudja, kit szerettünk, vágykancsóból
merítettünk, merítettünk, űrítettünk, fenn a zöldvilágu
földön,
az aranyos nap alatt --
>>Régi szavak járnak vissza elsötétült lelkeinkbe,
mint sötétben nagy
szobákba utcáról behullott fények; mit jelentenek? hiába
próbálunk
rá emlékezni; mit jelent az, hogy: szeretni? mit: kívánni?
és
ölelni? a homályban mindhiába kérdezzük az
árnyakat.
>>Csak daloljunk: Meggyilkoltuk -- s
emlékezzünk: férjeinket
csak daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és
ürítsünk; úgy sem
tudjuk abbahagyni; és daloljunk, bár nem értjük, mert
különben
némaság van, és a némaság oly félős! néma, rengeteg
sötétség: a
sötétség nem beszél -- <<
Igy dalolt az ötven asszony, ötven kárhozott bús asszony,
egymáshoz
mind oly hasonló ébenfürtü, alabastrom testü ötven
testvérasszony
így dalolt a Léthe-réten, lélekfák közt, mákvirág közt,
óriási
amphorák közt, Léthe mellett, hol a szél
lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús alvilágban
alszik
asphodelos-ágyban, mélyen alszik, nem beszél.