Hogyan lépett e primitív Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
únt díszein túl ama boldog arcot.

Mert jaj, ma, társak, földön ül a költő,
mint egy fakir az aranyos teremben,
zsákmány és gyöngyös táncok közt -- de ő csak
mezitlen és soványan ül, a nábob
szőnyege sáros lesz nyomától, úgy ül
idegen, és csúf sebeit vakarva.

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terrászról a sárba?

Nézz föl az égre, lelkem! Már a vércsék
kerengnek ott; s az ember is, ha szárnyas,
vércsét csinál magából. Jön a sűrű
tavasz -- de vadszin egében csak inkább
rémít a szürke berregés, csak inkább
eltűnik az angyalok kék ruhája.


Elemzések

A vers elsősorban a képzelet, a művészi alkotás folyamatára, valamint a költői lét nehézségeire reflektál. Az első versszakban az elavult, túlzottan díszített Madonna-szobor áll az érdeklődés középpontjában, amely ellenére a költő már nem tudja elérni azt a boldogságot, amit az ékszerekkel tarkított arc sugároz. Ez a képzet a magyar irodalom területén az átlagos ember és az alkotás között lévő távolságot és az alkotó létből adódó magányosságot jelenítheti meg.

A második versszakban a költő egy fakírhoz hasonlítja magát, aki közvetlenül a luxus és gazdagság közepén ül, mégis mezítelen és sovány. A nábob szőnyegét sárosra törölve áll, mint egy idegen a saját környezetében. Ez a képzet a nemzetközi szépirodalomban is megjelenik, ahol a művészek, költők gyakran küzdenek a társadalom és a gazdagság elvárásaival, miközben belső világukban a szenvedély és a kreativitás forrásaiként találják magukat.

A harmadik versszak a költői lét sajátosságainak megvilágítására összpontosít. A költő a földön keresi a rímet, mely gyermekjátékként lehullt mellőle. Ez a képzet a magyar irodalomban azt jelentheti, hogy a költő gyermeteg módon keresi a verselés és a költészet eszközeit, miközben azok már elkerülték. A versben említett tánc és perec metafórikus jelentést is hordozhat, ami az alkotói inspiráció és kreatív folyamat hiányát fejezi ki.

A negyedik versszak a költő érzéseit és megfigyeléseit kívánja érzékeltetni. Az égboltban keringő vércsék és az ember, ha szárnyas lenne, szintén vércsévé válna. Ez a képzet a magyar irodalomban az elidegenedettséget, a nyomasztó, ijesztő érzelmeket és gondolatokat jelképezi. A szürkeség és az angyalok kék ruhájának eltűnése pedig a csodásabb, szépségesebb és inspirálóbb világ elhalványulását jelenti.

Összességében a vers a maga képi és metaforikus nyelvezetével a költői lét és alkotói folyamat nehézségeire reflektál. Az alkotó magányával, a társadalmi nyomással, a kreativitás hiányával és az elidegenedettséggel foglalkozik. Ez a témakör magyar irodalomtörténetben és a nemzetközi szépirodalomban is gyakran előfordul, és a költői lét és alkotás velejárója.

A Babits Mihály által írt "A Madonna fakirja" című vers teológiai szempontból több értelmezési lehetőséget is felvet. A versben megjelenő Madonna szobor és a fakir, azaz az ácsorgó szegény ember kontrasztja, valamint a költő szenvedése és fájdalma különböző teológiai kérdésekre utalhat.

A bibliatudomány nézőpontjából vizsgálva a verset, a Madonna szobor megjelenése és a fakir jelenléte párhuzamot vonhat a dualizmus és a test-lélek ellentét között. A Madonna mint isteni és szent képviselője, míg a fakir mint a földi és szenvedő ember megtestesítője jelenik meg. Ez a kontraszt arra utalhat, hogy bár az emberi test sérülékeny és földhöz kötött, mégis szoros kapcsolatban van a transzcendenssel és az isteniséggel.

A patrisztikus teológiában az emberi test és a materiális világ veszélyes és megtévesztő lehet a lélek számára. A versben a fakir mezítlen és sovány testképpel jelenik meg, ami valószínűleg az emberi szenvedésnek és elnyomásnak való kitettséget szimbolizálja. Ezzel a képpel a költő kifejezheti a szenvedés paradoxonját, hogy az emberi test által tapasztalt fájdalom és végtelen érték kapcsolatban állhat egymással.

A skolasztika nézőpontjából a Madonna fakirja a megváltás és a kegyelem keresését jelképezi. A versben a költő azt kérdezi, mit keres a földön, és több lehetséges választ is felvet. A fakir szerepében a költő azt sugallhatja, hogy az embernek le kell térdelnie és el kell tűrnie a szenvedést, hogy elérje a kegyelmet és a magasabb rendű dolgokat. A Madonna szobor hatalmas párkányon áll, ami arra utalhat, hogy az isteni kegyelem messze fölötte van az emberi szenvedés és földönvaló problémák határainak. A költő azonban mégis a földön találja magát, keresve azt a ritmust és harmóniát, amit a rímelés és a költészet nyújthat.

Bár a versben a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjai is értelmezhetőek, lehetőség van más teológiai megközelítésekre is. Például a modern teológia kontextusában a Madonna és a fakir közötti kontraszt az isteni és az emberi, a transtendentális és a földhöz kötött közötti ellentétpárt jelképezheti. A versben talán az emberi szenvedésen és fájdalmon keresztül próbálkozik a költő a szakrális és spirituális dimenziók felé vezetni, miközben maga is jelzi az eredménytelenségét és kétségeit. Ezek a különböző teológiai megközelítések segíthetnek a vers mélyebb jelentésének megértésében és a költő teológiai gondolatainak felfedezésében.

A vers Babits Mihály A Madonna fakirja című műve. A vers első részében a költő arról beszél, hogy a Madonna képe hogyan került egy volutás, barokk párkányra. Ez a kérdés természettudományos szempontból vizsgálva a tárgy kialakulását és keletkezését veszi górcső alá. A párkány magassága, ami ahhoz hasonlóan változik az évek múlásával, ahogy a malom is használat közben kopik és csorbul. A költő azt mondja, hogy a szeme már nem éri el a márvány díszítéseit, mely az idővel romló szemének problémájára utal.

A következő részben a költő a költő helyzetét a fakirhoz hasonlítja egy aranyos teremben. A fakir egy olyan személy, aki a jógikus és meditatív gyakorlatokra fókuszál, elhatárolódik a külvilágtól, és a földön ülve találja meg a béke és a megvilágosodás állapotát. A költő ehhez hasonlítva azt mondja, hogy ő is a földön ül a költészet terében, de helyzete nem olyan kiegyensúlyozott, és nem találja a béke állapotát. Ez arra utalhat, hogy bár a költő is próbál elvonatkoztatni a külvilágtól a költészet által, nem találja meg a vágyott állapotot, ami lehet a mai modern világ kihívásaival és feszültségeivel összefüggésben.

A következő részben a költő szóbahozza a földön talált tárgyakat, valamint a földről emelkedő kérdéseket. A költő keresi a rímet, a költemények alapját, mint ahogy egy gyermek is keresné a leejtett játékát. A költő itt a művészek gyermeki hozzáállását mutatja be, akik játszanak és keresik a tökéletességet a szavakban és a rímsémákban. A tánc közben a perec megcsörrenhet egy frivol bokán, ami arra utalhat, hogy a költő keresi a tökéletességet és a szépséget a világban, de legalább olyan könnyen elveszik és elvesznek a társadalmi elvárások között.

A vers befejező részében a költő az éggel kapcsolatos gondolataira koncentrál. A vércsék kerengnek az égen, ami a madarak vonulását jelzi, és megemlíti, hogy az ember is képes lenne vércsét csinálni otthonából, ami a repülésre vonatkozik. A költő azonban azt mondja, hogy a szürke berregés inkább rémisztővé válik az égen és az angyalok kék ruhája is eltűnik. Ez a befejezés az emberi tevékenységek hatására bekövetkező környezeti változásokra és a természet szépségének elvesztésére hívja fel a figyelmet.

Összességében, a vers a természettudományos szempontból azt mutatja be, hogy a természeti jelenségek és a természet szépsége hogyan változik az emberi tevékenységek és a modern világ kihívásaival összefüggésben. Az idő múlásával a természeti és művészi emlékek is csorbulnak és elvesznek, míg a társadalmi elvárások és az emberi tevékenységek rémisztő hatásokat gyakorolnak a környezetre és az angyalok kék ruhája is eltűnik.