Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
>>Vezessen Hozzád a szabadság!<<
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.


Stílusok

Nem hiszek az előzetes rendben,
mert önálló akaratom kell,
ha másképp csapkodok a kezemmel,
a világ más irányba él.
Mégis érzem, hogy rám tekint valaki,
hordoz, őriz ezer baj között,
de meg nem hagy nyugodni, bajt hoz rám,
ha gőgömben elernyedek.

Ez a valaki lehet az Isten talán,
akitől hiába próbálok elbújni.
Nem hiszek az előzetes rendben,
de van egy erős, ős istenem.
Már gyermekkoromtól fogva
burokként fogott el,
mint bölcs vadász a gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett el:
szabad sem vagyok igazán szabad.

Régen ezek voltak a vadászok
lackóurak szokásai:
arany nyakörvet készítettek,
hogy mindig felismerjék.
Így hordom én is titkos jelét
annak, aki ennek az erdőnek
megfogott, de önként
újra elengedett.

Azóta vándorlok a viharban
vadként, de az ő jele,
ereje lenyomata rajtam,
hogy ne tudjak nélküle nyugodni.
Mint szél-cibált csalán, ahol
szivárványos nyoma pihen,
illattal tölt el, hogy teljék be
bogáncs-szívem sóvárgással.

Nem hiszek az előzetes rendben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint az eszelős csalán a szélben,
vagy a vad bokor között a vad.
"Vezessen engem a szabadság!"
kérlek néha azt, aki vár,
mert nem aki már megtalálta Istent,
aznak az imádság nem kell.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert egy célt csak én határozok meg,
s ha másképp osztom a kezem,
a világ máshogy fordul el.
Mégis érzem, valaki néz rám,
kísér, vigyáz, a bajban kérő,
de nem hagy nyugton, új bánatot hoz rám,
mihelyt fölényemben megbicsakolok.

Ez a valaki talán az Isten,
kitől bár menekülsz, hiábavaló.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős és ős uram.
Már gyermekkoromban elfogott,
mint tudatos vadász legyekkel,
elengedett, nem feledett soha:
szabad vagyok, de mégsem vagyok igazán szabad.

Az ősi hercegek már régen
szokták a vadakat fogni,
arany nyakörvet hagytak a nyakukban,
hogy mindig felismerhessék őket.
Így hordom én is a titkos kötelét,
annak, aki e rengeteget
magába zárt, de önként
újra és újra elengedett.

Azóta viharban túlélve bolyongok,
vadként, de az ő jele,
a befolyása a pecsétem rajtam,
hogy ne nyugodhassak nélküle.
Mint a szélben cibált bozót,
amin a szivárvány nyugszik,
illatával telve, hogy belesettessék
vágyóként bozót-szívembe.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bozót a szélben,
vagy a vad bozót között a vad.
>>Vezessen hozzád a szabadság!<<
így kérem olykor az, aki várt rám,
mert nem az imádság kell annak,
aki már megtalálta az Istent.


Elemzések

A vers elején Babits Mihály az "Elrendelés" fogalmát tagadja meg, és hangsúlyozza az egyéni akarat és cselekvés fontosságát. Megjelenik az ellentét a sorsba vetett hit és az egyén akaratának ereje között. A szerző úgy érzi, hogy van valaki vagy valami, ami figyel és irányítja az életútját.

Ezután Babits Istenről beszél, aki az erős és ős ura mindennek. Azt mondja, hogy Isten már gyermekkorában befogta és elbocsátotta őt, de soha nem felejtette el. Ez az elbocsátás és elfogottatás jelképezheti az emberi sorsot és az elkerülhetetlen eseményeket az életben.

A következő részben arról beszél, hogy az embereknek régen szokásuk volt jelet viselniük, hogy mindig ráismerjenek. Babits ezt a jelet örökkévalóságra szóló szabad helyzetével hasonlítja össze, hiszen ő is visel egy titkos övet, ami az ő kapcsolatát jelképezi az "elbocsátóval".

Ezután a versben a viharral és a vad bozóttal való azonosulás jön elő, ami a szabadság és a kiszámíthatatlanság érzetét kelti. Azt sugallja, hogy csak Isten vezetheti igazán a szabadságra az embert.

A vers végén Babits újra hangsúlyozza, hogy nem hisz az "Elrendelésben", mert úgy érzi, hogy szabad akaratával irányítja az életét. Az imádságát pedig azért kéri, hogy Isten vezesse őt a szabadságra, mert úgy véli, hogy aki megtalálta Istent, az nem törekedik a szabadságra.

Tehát, a versben megjelenik a vallásos és istenhívő személyes tapasztalat, valamint a sors és az egyéni akarat közötti feszültség. Emellett megjelennek a természet és az emberi lélek motívumai is. A vers mélyebb értelmezéséhez az ismeretek a magyar irodalomról és a nemzetközi irodalomról szükségesek a hasonló témájú és motívumú versekkel és művekkel való összehasonlításhoz.

A vers korai részeiben a költő kifejezi a hitetlenségét az Elrendelés, vagyis a minden létező dolgot előre meghatározó sors vagy végzet iránt. Ehelyett azt állítja, hogy van szívében akarat, amely befolyásolja a cselekedeteit. Ez a gondolat összekapcsolható a modern neurobiológiával, amely kimutatta, hogy az agy aktivitása és döntéshozatala szorosan kapcsolódik az egyéni akarathoz.

A költő azonban elismeri, hogy a világban van valaki vagy valami, amely figyel és befolyásolja az életét. Ezt a valakit vagy valamit az Istenhez hasonlítja, akitől nem lehet elbújni, és aki mindig jelen van. Az Isten létezését azonban nem az Elrendelésen keresztül, hanem egy erős, ős uron keresztül értelmezi. Ez az interpretáció összefügghet a modern világűr kutatásával, amely az univerzumban egy ősrobbanásból származó összetevők jelenlétét mutatja.

A költő továbbá beszél egy titkos övről, amelyet visel, és amely az elakadást és szabadság elvesztését jelenti. Ez a jelkép arra utalhat, hogy minden ember rendelkezik az emberi természet természetes korlátával, amely korlátozza a szabadságát.

A vers utolsó része a költő szabadság igényét fejezi ki, és kérleli azt, aki vár rá, hogy vezesse a szabadság felé. Ez a gondolat összecseng a modern pszichológia és önmegvalósítás kutatásaival, amelyek azt mutatják, hogy a szabadság vágya és törekvése elengedhetetlen az egyéni boldogsághoz és élettel való elégedettséghez.

Összességében tehát a versben kifejezett gondolatoknak számos kapcsolódási pontja van a modern természettudomány legfrissebb felfedezéseivel, például a neurobiológiával, a világűr kutatásával és a pszichológiával. Az ősi költészeti alkotás és a tudományos felfedezések közötti keresztmetszetek segíthetnek a természettudomány és a humanitás közti párbeszéd erősítésében.

A vers, Babits Mihály "Az elbocsátott vad" című műve, teológiai szempontból is értelmezhető, és különböző bibliai, patrisztikus és skolasztikus elemeket köszönhet. A versben a költő két központi témát jár körül: az Elrendelést és a szabadságot.

A bibliatudomány nézőpontjából az Elrendelés fogalma kapcsolódik a bibliai elképzeléshez Isten terveiről és az emberi élet előre meghatározottságáról. A költő azonban kijelenti, hogy nem hisz az Elrendelésben, mivel az embernek van szabad akarata és lehetősége befolyásolni a világ alakulását. Ez a felfogás a modernizmus gondolkodásával is összhangban van, amely a szabad akarat és az egyéni felelősség hangsúlyozására törekszik.

A patrisztika, amely a korai keresztény gondolkodásra utal, érdekelheti a versben megfogalmazott Isten-kép. A költő úgy jeleníti meg az Istent, mint aki figyel, őriz és visz, még akkor is, ha az ember hajlamos gőgösen viselkedni. Ez utalhat az immanens Isten-felfogásra, amely a teremtmények és Isten közötti személyes kapcsolatot hangsúlyozza. Az Isten által végtelenül szeretett és gondozott teremtmény eszményének jelenik meg a költő.

A skolasztika, a középkori keresztény filozófia, a versben megjelenhet az öröklét kontextusában. A költő úgy érzi, hogy szabad, de mégis valamilyen módon elkötelezett Isten iránt. Az ő erős és ős urává vált, és ez egyfajta elkötelezettséget vált ki a költőben. Ez az elkötelezettség azonban nem korlátozza teljes mértékben a költő szabadságát, hanem inkább bónusz erőforrás a világban vándorló számára.

A versben számos képi jelentés megjelenik, amelyek még tovább tágítják a teológiai értelmezést. A vad, a hercegek jele, a bozót közötti szabadság és a bogáncs mind olyan képek, amelyek az emberi szabadság, az elkötelezettség és az összetettség szimbólumai lehetnek.

Összességében a versben megjelenik egy olyan Isten-kép, amely figyelem és szeretet középpontjában áll, valamint a költő szabadság és elkötelezettség között mozogó teológiai identitása. A bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira való hivatkozások hozzájárulnak a vers gazdagabb értelmezéséhez.