Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel.
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült uri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját széllyel
annexiós kéjjel -- uszító lap volt, háborús vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért --
oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt
maga bölcsét olvasni az ő fényénél -- inkább az utolsó élcig

tűrte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról,
tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés -- a gyertyavilág
csak megszűkítette a mindenséget -- a puszta fák
kívül rekedtek -- hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik kereke -- de ezenkívül semmise hatolt
ide kívülről -- csupán a kerék, a kerék zakatolt:
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét

téli mezőket -- míg egyszerre egy szemben robogó
vonat elcsap minden kilátást -- zökken -- megáll... mi is zökkenünk --
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó
gyertyáját (kiszáll) -- és mi váratlan sötétbe hökkenünk.
Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,

gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk,
mi vár reánk otthon -- ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol!
idegenek közt! -- és kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön -- mily fagyos mezőkre rángatja és milyen
célok szerint -- kinek a céljai szerint -- mert rabok
vagyunk valamennyien -- ó, Istenem, ha valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt

házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt
halálig mint jámbor állatok -- de ez nem volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott -- mi van messze a téli
mezőkön -- ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni
kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!