Keresztény makám
Mint a régi szentek
száján írt szalag kilóg -- úgy e versből e
prológ.
Egy középkormélyi
theológ -- gondolhatta, gondolom -- (nem
skolasztikus talán, -- ki üvegből fújja várát színtelenre
-- hanem
kinek üveget fest lelke szennye -- kinek minden régi szó egy
régi
kép, -- testi misztikus talány, -- mert az eszme hűs,
átlátszó,
tiszta, színtelen üveg -- s csak a test a misztikus, vak, s
szennye
szín és bűne szép) -- egy ily ős poéta-doktor: nagy
palást, tanársüveg
-- bájos régi doktorom -- gondolhatta, gondolom -- úgy mint
én
diákkoromban -- pécsi kis templomban, -- volt török
mecsetben, pillér
rejtekén, -- zöldet látva, szédelegve illatsúlyos
tömjénfüsttől, --
ideges gyerek, szegény, -- nézve nagy bizonytalan, hogy az
oltár
gyertyája füstöl, -- láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó
gyertyapára:
-- látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal...
lábaszára... -- elcsavart barokk lábaszára, sűrűn arannyal
eresztett,
-- mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket --
meztelen. --
*
>>Elhiszem, mert esztelen.<< --
Kép a szó és test a
kép és szó szerint a régi Irás, -- hogy az Úr
saját alakját adta volt az ősagyagnak, -- istenképet az
embernek, bár
az Isten testtelen. -- Testtelen és képtelen -- testtelen, mert
végtelen
-- végtelen és kezdtelen -- -- elhiszem, mert esztelen --
(gondolhatta,
gondolom) -- esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az
anyagnak. --
Igy: >>Az Úr
kezében élünk<<... ez egy óriási Kéz -- szószerint,
-- testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi
aprók -- (képzeld
bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal -- a hüvelyk
alatti bütykön...
ilyet tán már álmodál... -- vagy szép nőt kínál a nagy
Kéz: ízes étket
drága tál) -- szószerint -- test szerint --: mind az Úr
kezén mi aprók,
szende szentek, ravasz rablók, -- én... te... mind... -- (ez
egy
óriási Kéz) -- itt úgy mint Amerikában, mindenütt a
tenyerén, mert
mindenütt van az egész -- mindenütt van minden sejtje, minden
sejtje
végtelen -- (képzelem, mert képtelen) -- mindenütt épen
tenyérrel emel
e nagy égi Kéz. --
Néztél már kacsót
nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal
árkos. -- Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy,
kék ere
mállik -- szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva
már a kéz egy
sárga táj, -- nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig --
és e sárga
tájon minden-minden rajta -- egy-egy tornyos város, mint egy
cifra
torta -- hegy... kazal... víz... nagy hajó -- messze sínen
éjhált
waggon... szaladó masina-táltos -- itt úgy mint Amerikában...
rajta
fellegkarcoló -- rajta jár, ki merre megy -- mindenütt van:
ezer-egy
-- minden alatt, mindenütt e sárga Kéz -- térdem alatt pécsi
kis
templomban -- (gondolám diákkoromban) -- kóruson,
földszinten, rajta
térdel minden néki hódoló -- szinte rémlik üvegárnya,
füstbe, levegőbe,
-- hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe -- s talpa
alatt a
pillérnek rajza terped e tenyérnek -- messze málló
jósvonások nagy
memento >>M<<-je vásog -- minden alatt e nagy
>>M<< láttalan és
sejttelen -- mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, --
mert egy
teljes végtelenség minden isten-sejt-elem -- végtelenbe
vastagodva
Isten minden ujja szétáll, -- olyan nagy, hogy meg se látod,
mert
csupán a határt látod s ez határ nélkül való. -- E
tenyérnek bőre
színén mozog hát a féregember -- nem mint egy kató-bogár,
mely
ujjról-ujjra sétál: -- még a szomszéd pórusig sem
álmodhatik
sejteni...
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
-- Vagy leejt, ha
meghalok? -- (Szédültem diákkoromban -- pécsi
kis templomban -- szédültem és reszkettek az aranylábú
angyalok.) --
Ó, nem ejt, hová is
ejtene le, -- ahol őrt nem állna tárt tenyere?
-- Hanem minket, akik itt, -- kívül húsa végtelenjén, --
végtelenje
színe fennjén -- kivirágzunk egy kicsit, -- egyenkint e
roppant -- kéz
a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant -- és
szorít, szorít,
szorít -- úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: --
előbb szemét
elborítá, -- aztán lelkét kiszorítá, -- aztán húsát
szétporlítá --
aztán-aztán mindmaig -- őrli-őrli csontjait...