Zenét Madonna! mily titkos zenét
      hallhatsz a lomha földi légen át,
      hogy minden rebbenésed ütemét
      annak kövesse s néma dallamát?
      Mert kisujjodnak kisebb izromát
      sem mozgatod, ha nem csodás ütemre
      s lépésed úgy, mint táncod és imád
      ünnepi lengés, muzsika a szemre,
mely nagy harmóniát hangol húros szivemre.

      Szférák zenéje ez! Világzene,
      mely szép testedben hangszerre talált
      vagy e természet minden kelleme,
      mely ezelőtt az űrben szerteszállt,
      csillagok közt e drága testre várt,
      hogy egybegyüjtse, mint a drága lencse
      magába gyüjti mind a napsugárt
      s a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is szerencse.

      S vajjon e drága test ha sírba omlik
      s e drága lencse egyszer eltörik
      (ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik
      minden eljut a végső gödörig
      s az ért gyümölcsöt csúf telek verik);
      de ami szép volt, a szépség sugára,
      a fénysugár kiszáll a légürig
      s bár emberszem nem láthatá sokára:
a sugár megmarad, tán istenek javára.

      Tán más csillagban boldogabb halandók
      felfogják majd utazó zenefényét
      évezrek multán újra olvasandók
      bűbájos tested örök költeményét.
      Ó hadd reméljem más egek reményét,
      hová csak akkor ér a fénysugár,
      mely most hagyván el tested szent edényét
      már csillagokról csillagokra jár,
mint drága pára, mely szent edényből kiszáll.

      A földön képed, szobrod összeomlik,
      eltörnek s majd a föld is eltörik:
      ó gyászolj Múzsa! minden porbaromlik,
      minden eljut a végső gödörig;
      de a sugár kiszáll a légürig.
      Test s lélek meghal: néki nincs halála.
      Nagy távolok új kincsükül nyerik
      és csillagokról csillagokra járva
a végtelenbe száll -- tán istenek javára.