1908.

A diadalmas Nyugatnak ajánlom ezt az irodalomtörténeti
dokumentumot: az új magyar líra első harcai, sok divatforradalmár
tülekedése közt, kétségekben és kedvetlenségekben született.
Akkor nem adtam ki, s rég túléltük mindnyájan: először, sokkal
később, a Nyugatban jelent meg, s ma is a diadalmas Nyugatnak
ajánlom.

A Tisza partján új kalászok érnek
de e kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily kalászok vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz első őszi takarásom!

És mást álmodtam. Nem-hazug mezők
hol csüggni búzát önnön súlya ránt,
mely régi földből szívott új erőket,
szívet-szemet táplálni egyaránt.
Jó régi álmok! Kinevettem őket
s boszúlni most bánásuk újra bánt.
Min éltem én azóta? Furdaláson.
Be bús lesz első őszi takarásom.

Feledhetném-e a gyász emberöltőt,
melynek sara sarkamon száradott?
a lázasajku, lázbeszédű költőt
s nyugattá veszni indult holnapot?
áldhatnám tiszta dallal még a bölcsőt,
amely magyarrá búnak ringatott?
hogy friss reménnyel kelvén akarásom,
erőm ne szegné e bús takarásom.

Hogy únott őszöm válván új tavaszra,
feledjem azt, hogy sáros a tavasz,
hogy ne legyek világ cégére, gazza,
hanem, minek érzem magamat, az:
magyar lélek, de nem betegnek aszva,
költő, csekély, de büszke és igaz,
hogy a világ magam-becsülni lásson,
s szerény, de áldott lenne takarásom.