1.
A kályha zeng, a szoba csöndes, enyhén süt a lámpa,
hallgat a könyvsor, méláznak a képek... most... most...
Mostan van a szellemek órája, és a szellemek agyamban sorakoznak, néma
hadsereg, némán verik a dobot, indulóra.
Mostan van az ihlet órája, a várt óra, a választott óra, a találkozás
órája, az isteni légyott.
Előre! Az ér ver, a szív dobog, a kéj közeleg.
Itt a fogantatás perce. A perc, amelyben elfér a világtörténet; s
itt a szoba, melyben elfér a mindenség.
Népes magány, holt élet, álló idő, mozgó tér.
Vendégül látom a távolt és közelt, a halottakat és meg nem születetteket.
S itt az ajándék perce, a végrendelet perce, a termés perce, a szó
perce, a cselekedet perce.
Előre! A kályha zeng, a szoba zsibong, énekel a lámpa, ujjong a könyvsor,
ugrálnak a képek, dobog a dob, indul a hadsereg.
2.
S vajjon mindig csak vegyek és sohase adjak, és
legyek mint a tenger, melybe ömlenek minden folyamok és égő velőm
mint a mély pokol, amelyből nincsen visszatérés?
Mint a kemence, mint a tömlőc, mint az elásott kincs, töretlen dió,
gyümölcstelen fa, meddő asszony?
Legyek mint a pártában maradt lány, mint a fukarok kincse, mint a
felvágatlan könyv, mint a néma ember, vagy akit eltemettek elevenen?
Akit eltemettek elevenen, és hiába kiált és hiába döng és hiába
rug és hiában él és nem él?
És legyek mint más ember, mint az utolsó ember, mint aki ember és
nem ember?
S vajjon nem vagyok-e milliók ura, és nem vagyok-e hadvezér, kit
milliók követnek és nem enyém-e mind az a hadsereg, mellyel hajdanta
győztek, s mind az a birodalom, melyet hajdanta meghóditottak?
Nem vagyok-e gazdag és nem lehetek-e bőkezű?
Előre! Dobogj szivem dobja, áradj erem ára, eredj elmém serege!
Lobbanjon a lámpa, szálljon be szobámba a nagy idők kereke.
3.
Tram..... tram.....
Előre barna óriások, kiket első buja kedvében fogant a földanya,
gigászok és angyalok szeretői, tornyok és titánok, egetvivó zsiványok,
ismerlek benneteket, nekem nem vagytok idegenek.
Látom a sötét tagokat, a borzas szőröket; egy oroszlán egész bundáját
öveteken, gyökeres szálfenyvet kezetekben, földeket vállatokon, s
rengeteg arcotokon fényes izzadság özönös csöppjeit.
Szolgáim vagytok: előre!
Rázzátok le a vizözön utolsó csöppjeit barna bőrötökről, nyissátok
fel nagy cyklops szemetek!
Lám, Daphnis és Chloé a füben játszanak, Doris és Amaryllis egymáshoz
hajlanak; tiporjátok el őket; előre!
4.
Kelj ki gulyáidból, Egyiptom fia, balzsamos Fáraó,
bontsd le a képlepelt, mely avult testedet boritja.
Fel, rabszolgák, barmok és zsidók; jósoljatok a háborura, égnéző
mágusok.
Fényes az ég, tisztúlt a rengeteg, árad a Nilus, árnyat vet a
szfinksz.
Jer hajóiddal, fürge feniciai; görög róka, kerüld a Szcillákat.
Mind az enyémek vagytok.
Enyém vagy Xerxes, fodros szakálloddal, sok őrzött kincseiddel,
tengernyi népeddel: verd a hidakat, nekem vered! Enyém vagy Miltiades;
Periklesz nekem építetsz; Aspasia enyém! Phidiász nekem faragsz;
Demoszthenész, kardnál élesebb nyelveddel, nekem beszélsz.
Arisztophanesz tréfáit én élvezem, Aiszkhylosz kit emel, mint engem?
Én aratom, amit Isten vetett.
5.
De csitt, messze nyugatról, Heszperiából komor férfiak
jőnek; s kikelt a trójai mag. Pikkelyes loricával szembesedik a
meztelen térd és áttetsző köldök. S valahol, az oroszlántalpu városban,
a Városban, a legmagasabb helyen, ahonnan Hercules oszlopáig látni:
éhes tömeg ordít és királyok ülnek tanácsokat.
Jertek szónokok és hadvezérek, jertek rusztikusok és fajtalanok,
szkurrák és paraziták hadseregemből ki nem maradhattok. Előre,
vexiluumok, signumok és sasok, húzzatok braccát, kemény cisalpin legények,
jertek északra hű fiai a farkas- anyának, hagyjátok a romlott
epigrammagyárost és a vánkosaiba fuldokló császárt.
6.
Szőke fiai a ködnek és messze hegyeknek, üdvözöllek.
Legjobb katonáim vagytok, csontos-arcu fickók és valóban sok hálával
tartozom nektek. De tiszteljétek a züllött rajongókat, akiknek örökébe
léptek, s ne feledkezzetek meg az utolsó istenről, aki karjára vette
a nyomorultakat.
Eljön az idő, amikor ti is ilyen züllött rajongók lesztek,
keresitek kétségbeesve a régit és az ujat, beszéltek latinul és
volapükül. Eljön az idő, mikor ezer látcső, megannyi bábeli
torony, mered az égre; s jőnek vitézek kereszt jele helyett a vakoló
kanál jelével is. Eljön az idő - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
7.
Meguntam.
Ó de kicsi mindez; de kevés és kicsi az én hadseregem. És ki ellen
menjek és van-e akire érdemes harcba menni? És győzök-e vagy legalább
bukom-e?
És nem jobb-e aludni?
Kályha, szoba, lámpa, könyvek, képek alszanak. Boldog aki alszik.
Boldogok a lelki szegények mert ők bírják az álmot.
Én is alszom már: vessétek meg az ágyat; én nem lehetek hadvezér
mert beteg vagyok és minden árt az idegeimnek.
Majd más... talán más...
1912 |