Nyugtalan érzékenységeim, kései gyermekfélelmeim
remegései, ne szégyeljétek
magatokat!
Halljátok a talpra riasztó, élni biztatgató, vigasztaló
példázatokat.
Remeg a vonat alattad, addig remeg, míg szalad, azért remeg,
mert nem áll.
Ülj csak remegő párnádon: koporsód párnája majd nem fog
remegni már.
Mennél jobban reszket, annál jobban csillog, sűrűbb
ezüsttel a nyárfalevél.
Remeg a csillag mig ég, a gép mig dolgozik, a szív amig él.
Remegsz, ne bánd, remegj csak! remeg a párna alattad, a
nyárfasor elrohan
Gyerekségem, idegességem, remegj csak, a remegésben a remény
is benne van.
Remeg a táj is kétfelül, s nézd, jobbra-balra milyen más,
kétféle színü a két
karéj amire minden vonat mindig szétvágja az ég kerekét.
Mert az egyik mindig szürkés vagy barnás, s felhőtelen is
komorabb;
s a másikán még a köd is fehér, mert rangrejtve mögötte
jár a nap.
Remeg alattad a párna, s tűnik a táj, szalad a nyárfa!
Erdő és hegy elmarad.
De megy veled estig, s kései gyermekfélelmeid remegései közt
veled remeg a nap.