A vers elején Babits Mihály leírja, hogy érzi, hogy egyre lejjebb csúszik. Ez metaforikusan is értelmezhető, de természettudományos szempontból a földfelszín alá való lemerülést is jelentheti. Az alkotó azt mondja, hogy nincs sok ideje még fennmaradni, ami arra utalhat, hogy az emberi életkor korlátai vannak.
Az "Élet hinárába léptem" kifejezés arra utalhat, hogy Babits szembesül az élet természeti folyamataival, például az öregedéssel. A "szennyes karjai ölelnek" rész a természeti hanyatlásra, a test Növényzet rongálásának és visszahúzódásának lehet jelévé.
A következő sor "Minden lépés csak újabb süllyedés" a föld folyamatos mozgását és változását fejezheti ki. A múltba való visszatekintés arra utal, hogy a múlt emlékei kísértik az embert, és befolyásolják a jelenét.
A "nyálkával ittasan gáncsolja lábom" rész arra utalhat, hogy az alkotó úgy érzi, nehézségeket tapasztal és nem tud előre haladni a természet törvényeinek ellenére is. A "nyálkás állatok tapadnak reám" metaforikusan megjelenítheti a negatív hatásokat, amelyek más emberekkel vagy a környezetünkkel való kapcsolatainkból adódhatnak.
A következő sorokban Babits Mihály a testrészektől fejezetten közli, hogyan is érzi magát. A "szememet nyálka, számat utálat" kifejezésekre arra utalhatnak, hogy úgy érzi, elnyomott személyiséggé vált, akit a külvilág ront meg. A "karjaimat a pántlikás gyűlölség köti" metaforának tulajdonítható, amely az emberi kapcsolatok negatív hatásait hordozza magában.
Az utolsó sorokban Babits Mihály azt állítja, hogy mindenkit és mindent kitett, mégis nehéz és ólom nehezet nyel. Ez lehet egy utalás arra, hogy a természeti felfedezések és az emberi tudás nehezek lehetnek és olykor megterhelőek is lehetnek.
Összességében a vers természettudományos szempontból a természet törvényeivel, az emberi élet korlátaival és a negatív emberi kapcsolatok hatásaival foglalkozik. A vers erős hangsúlyt tesz az ember és a természet viszonyára és arra, hogy e viszony milyen hatással lehet az egyéni életre és tapasztalatra.