Keresés:

Bessenyei György

A KIRÁLYSÁGRUL

Miért cselekedték régen az emberek,
Hogy egy emeltessék magasra felettek?
Miért nem nyughattak csinált törvényekbe?
Miért ragaszkodtak koronás fejekbe?
Nem lehetett bátor egymástul életünk,
Istenünktől azért kértük ki vezérünk.
A természet harcra vitt törvényeivel,
Halálra, életre futván örvényivel.
Ki tehetett törvényt oly veszélyek között,
Hol az emberi nem maga vért öntözött?
Egébül az Isten minden kis lármára
Nem szállott e földre le törvénytáblára.
Törvényeit belénk nyomta hatalmával,
S tovább értünk nem száll már perbe magával.
Az ember bíráját nem tudta fellelni,
Erdőkbe, hegyekbe ment Istent keresni.
Folyt a vér, s mind az ég, mind a föld hallgatott,
Világunk törvénye hol van, nem tudatott:
Hijában kiáltott belől a természet,
Nem volt, ki büntessen, az ember megveszett.
Egyik a másikát vagyonáért dúlta,
Az atyák törvényét nem igazollotta.
Ki-ki hitte, mint ma, hogy ő helyesen él
S cselekedetiben hatalomtul nem fél;
De mégis szüntelen rontott a gonoszság,
S csak némely lelkekben volt józan okosság.
Így az ember végre pereit megunta,
Véres lármáira szemeit behunyta:
Urat úgy választott, kitől ítéltessen,
Hogy több ragadozást magán ne tehessen.
Trónus emeltetik, ragyog koronája,
Kezdődik a világ rettentő csudája.
Aki királyságra egyszer felvétetett,
Az mint földi Isten, úgy tiszteltettetett;
Vezérlő pálcáját forgatta kezében,
Mely fénylett trónusa aranyos egében;
Így e magasságban mennydörgést okozott
A búsulás, melynek egy világ áldozott.
A felsőség égig ment osztán fényével,
Tanácskozni kezdvén ott vélt Istenével.
Jupiter véribül támadt, végre kiált,
Az ő nemzetsége, melyet porban talált.
A nép, hogy urával jobban kevélykedjen,
Akarta, hogy annak atyja Isten légyen.
A trónus serény volt magát védelmezni,
Tudta Olimpustul törvényit kérdezni:
A világ engedett, hogy igazulhasson
S részekre szakadván, inkább csatázhasson.
Király nélkül élni elsőben próbálta,
De javát, örömét fel nem találhatta.
Így királyság alá eresztvén törvényit,
Halandó éltének bővíté ösvényit.

Hagyjuk el a régi szomorú időket;
Nézzük ma közöttünk földi isteninket.
Felemelt székeket tekintsük belölrül,
Lássuk, hogy egy király felettünk miben ül;
Nyer-é hatalmával, hogy uralkodhatik,
S mint mi, sok törvénytül, úgy nem bántathatik?
Mit tehet egy ember, ha körülvétetik
S égtül, földtül önnön lelkében intetik?
Mit tehet ő maga kénszerítés nélkül?
Ha tanácsot nem vész s nem tész semmit, csak ül;
Ha pedig tanácsnak engedelmeskedik,
Hogy ezt vagy azt tégye, országi engedik.
Trónusa magassan függ fenn az egekben,
Oszlopi rejteztek a lármás népekben.
Ha háború indul; baj ülni oda fel,
Minden magassság zúg s ing a nagy szelekkel.
A trónuson mindég háborús szél zörög,
Ne csudáljuk néha, ha mennyköve dörög;
Reá sok csatáit a halandók küldik,
Kik őt, hogy nyerjenek, igaz színnel intik.
Hányszor van háború a király ölében,
Mikor mi nyugoszunk álmunk kebelében.
A magasságokon sok villámlás járkál,
Felhő szakadoz rá, s rajta árkot csinál.
Így sírás is mossa a trónus oldalát,
Kín, fájdalom, harag festik aranyfalát.
Ha boldogságára igyekszik népének,
Ezer akadályjit találja mívének.
Ha pedig törvényit igazán nem szabja,
Megutált életét csak gonoszság csalja;
Maga, gyalázatra, átkozza nagy nevét,
Nevetik, csúfolják jobbágyai tettét.
Ne bántsuk a trónust, hadd dörögjön köztünk,
Nem vér úgy, mint látszik, nyughatik életünk.
Szenyved a király is arany igájával,
S gyakorta megfárad fényes hatalmával.
A felső korona, fájdalmát érezvén,
Felkiált közöttünk, panaszait tévén:
Hallom, mond, lábomnál nyögését népemnek,
Érzem is fájdalmát titokba szívemnek;
Karjaim szorulva fáradnak mellettem,
Mennyiszer kell bánnom, mit kéntelen tettem!
Hatalmamtul kérik igaz ítéletét,
Noha minden rejti előttem a szívét.
Trónusom törvénye erőmet láncolta,
S engedelmességem sokszor parancsolta.
Mindég igazságért kiáltok székembül,
Kívánom kegyelmem osztani szívembül,
Ha az igazságot elrejtik előlem,
Kegyelmet vihet el a gonosz mellőlem.
Valaki hozzám jön, meghajlik lábomnál,
Hívségét beszélli felső koronámnál,
Hinnem kell halandó jobbágyom lelkének,
Nem vagyok bírája elrejtett szívének.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Jóságomban miért kell csalni magokat?
Köztök ezerféle habon hányattatva
Kesergek, szívemet mindég szorongatva,
Hogy lássak, isteni erőt senki nem ád,
Mégsem múlhat tőlem a titkon felkölt vád.
Keserves királyság! ki tudja terhedet,
Aki nem hordozta homlokán fényedet?
Így kiált egy trónus nagy panasszaiba;
Keseregjük sorsát édes fájdalmiba!

 

Írd meg a véleményed Bessenyei György A KIRÁLYSÁGRUL című verséről!