Bessenyei György

Közelítgetek már egészségem felé,
S építgetem gunyhóm a Helikon mellé.
Hat holnapja múlt már, hogy csak heverészek,
S testem csatái közt szüntelen szenyvedek.
Több mint öt font homok ment ki a vérembül,
Mely sok verset elvitt megbágyadt elmémbül.
Látja, Nagysád, illyen emberi életünk,
Alig tudhatjuk már, hányfelől szenyvedünk.
Az élet létünkben mozgó nyomorúság,
Fájdalom, háború, bánat, homályosság
Lepik meg, mellyek közt mindenkor nyavalygunk,
Mindent magyarázunk s nem ismérjük magunk.
Jöjjön fel Nagyságod a jövő farsangba
Ide Bécsbe hozzánk, e lármás városba;
Tüzet kapunk ketten majd Sámpániábul,
S megégetünk vele sokat gondainkbul.
Nézzük dühösködni embertársainkat,
Értsünk egyet vélek s múlassuk magunkat.
Elfáradt az eszem már világunk dolgán,
Nem jó ennek nagyon törődni a sorsán.
Hadd menjék, látom, hogy sok bolondok egybe,
Amit az okosok, csak azt viszik végbe.
Minden ember önnön hasznát, dicsőségét
Keresi, vadászván széjjel nyereségét;
Feláldozza magát a fényes árnyéknak;
Üldözője lehet épnek, nyomoréknak.
Bolond voltam én is, mert ezelőtt hittem;
Hogy a nyugodalmat köztük fellelhetem.
Hol van? Jöjjön, Nagysád, Ninusig menjünk fel,
S tartsunk tanácsokat minden nemzetekkel.
A fő tanácsosok titkos ajakikon,
Nemzetek, királyok fényes trónusikon;
Kereskedők székin, perbíróknak botján,
A kiáltva buzgó papoknak palástján
Keréssük, ha lehet, azt a nyugodalmat,
Mely elfedezhetne annyi sok fájdalmat.