Keresés:

Bessenyei György

EDIZA RÉZUSHOZ

E csendes falak közt, hol a sóhajtások
Szüntelen rettegnek, s mindég magánosok,
Itt fetrengek, Rézus! szerelmem tüzébe,
Nyögvén a természet gyúlasztott mérgébe.
Klastrom ez, amellybe miattad szaladtam,
Hogy eltávozásod végre meghallottam.
Ne éljen halandó gyönyörűségemmel,
Ha te társalkodást nem tehetsz szívemmel.
   Az oltár szentsége előtt itt mászkálok,
Megáradt könyvembe szívemmel úszkálok.
Rettegésem mindég nevekedik bennem,
Tiszta buzgóságot lehetetlen tennem.
Apácává lettem, nem vagyok Edíza,
Ah, hol van reményem, mellyhez szívem bíza!
Egy szomorú házba vonszolom életem,
Hol halálos tereh lett már rajtam létem.
A falakat körül szentképek borítják:
Mellyek kezeiket az egekre nyújtják.
Nem érzik kínomat, csendesen függenek,
Csak néznek, nem szólnak, ha hozzájok menek.
Egy ablak nyújt hozzám csak világosságot,
Ez mutatja mégis a homályosságot,
Melly a szegletek közt itt borong szobámba,
Jobban szomorítván mindég fájdalmamba.
Kinézhetek rajta tengerink színére,
Hol elragadtatott Rézus, veszélyére.
   Valahányszor hajót látok megindulni,
Mindég el kell titkon szívembe ájulni.
Kínos alkotmányok! veszélyes tengerek!
Veletek mennyire vesznek az emberek!
Így szóllok magamba, nézvén a habokat,
Mellyek dagályosan emelik magokat.
Látom sok vitorlák rajtok mint lebegnek,
Hol a bús hajósok küszködve eveznek.
Haragos habjait távozván, hasítják,
S csendes rév partinkat mint veszettek futják.
Erre repíttetett Rézus el mellőllem,
Kit a tengereken fel nem lehet lelnem.
Szemem haszontalan jár e térségeken,
Elmúlik látása a tűnő egeken,
Szerelmesem színét csak lelkembe képzem,
Gerjesztett tüzemet ellankadva érzem.
   Életem mindenkor több-több kínokra dül,
Szívem reményébe lassan-lassan elhül.
Ah, kínos természet!... Világunk Istene,
Van-é még valami, melly így szenyvedtetne?
A szívem véremnek ereibe futott,
Halálos gyötrelmem egészlen elhatott.
Bús lelkem tévelyeg, tagjaim lankadnak,
Az érzékenységek bennem megzsibbadnak.
Rézus! Rézus! hova tűnsz karjaim közzül!
Ah, csak árnyékod ez, amelly előttem ül.
Ha távol vagy tőlem, gyönyörködtethetel,
De ha hozzád futok, velem nem lehetel.
Bűnre fordítottad már ártatlanságom,
Elragadod tőlem áhítatosságom.
Az oltár elibe csúszok térdepelve,
Itt vagynak társaim, zengnek énekelve,
Kik gyakran elfogják nyelveken szavokat,
S csendes sohajtásnak eresztik magokat.
A templomba minden hallgatássá lészen,
Buzgó gondolkodás fellegzik az észen.
   Egy halavány lámpás szunnyadoz előttem,
Amellyeknek szomorú világába jöttem.
Valamerre nézek, feketét szemlélek,
Mindenütt hallgatást és rettegést lelek.
Itt nyögök kínomtul széjjelszaggattatva,
Halálra fekete színnel takartatva.
Megveszett szerelmem szaggatja szívemet,
Rettegem, ölelem világi mívemet.
A szentség előtt itt reményemet vesztvén,
Reszketek tüzemtül, lelkemet tévesztvén,
Méreg a levegőég lehellésembe,
Mellyet itt szívemhez szedek ínségembe.
Isten! örök Ura e nagy természetnek,
Parancsold örömét egy kínos életnek.
Rézusért Ediza szíve még mindég ég,
Ah, mikor lesz ebbe halállal boldog vég!
Nyájasságom szerint már úgyis meghóltam,
Alig jut eszembe, hogy világon voltam.
   Ez hely, hol most élek, egy homályos kripta,
Melly magát az élők közzül kitiltotta.
Azok jőnek ide, kik halni akarnak,
És hogy nem élhettek, szüntelen buzognak.
Nem élhet világunk gonoszságaival
Sok, és férehúzza magát kínjaival.
Áhítatosságát keresi szívével,
Nézi koporsóját setét életével,
Ah! Rézus! ha látnád mostani sorsomat,
Mennyire óhajtnád csendes halálomat!
De talám már te is bujdosásaidba
Széjjelverettettél s nyugszol hamvaidba.
Elüldözte atyád szeléd életedet,
Csak kínra formálta veszélyes létedet.
Szerencsétlen atyák! kik a természetnek
Törvényeket szabtok, és gyermeketeknek
Poklokat csináltok akaratotokkal,
Nem alkhatván gyakran magzataitokkal.
Ah, Rézus! éltedbe mennyit nem vesztettem,
Szerelmem millyen hív s kínos tárgyra tettem!
   Nem merem gondolni volt nyájasságomat,
Rettegek, elvesztem ártatlanságomat.
Mostani életem szoros kötelesség,
Közelrül tekintget reám az Istenség.
Bűnösnek mondatom, ha rád gondolkozom,
Mert már életemet az égnek áldozom.
De hogy taszítsam el árnyékod lelkemtül,
S miként szaggassam ki szerelmem szívembül.
Az egektül is elfoglalod életem,
Elvesztettem benned veszedelmes létem.
Tudom, hogy én vagyok oka futásodnak,
Koporsója lettem mérges halálodnak.
Mit tegyek kínom közt? - - - - elvegyem életem,
Ah, de adósságom ezzel nem fizetem?
Örökös rabságra átkozom magamat,
Halálomig hordom keserves igámat.
Maradj, Rézus, s éljél örömmel, ha lehet,
Ediza még érted illy sohajtást tehet,
Aki szerelmedet el nem felejtheti,
Sem gyötrelmes éltét maga nem vesztheti.

 

Írd meg a véleményed Bessenyei György EDIZA RÉZUSHOZ című verséről!