Örökkévalóság, kútfeje mindennek!
Láthatatlan lelke a nagy természetnek!
Kebeledbe miként formáltad világod?
Hol rejted s mutatod felső valóságod?
Ez az örök erő magába mozdulván,
Széjjelterjeszkedett a mindent alkotván.
Kebelébe tartja e nagy természetet,
Mellynek az ő lelke szabhatott csak rendet.
E világon körül elterjedett léte,
Semminek őrajta kívül nincs élete.
Egyedül egy kútfő, melly mindent nedvesít,
Szüntelen változtat, öl és elevenít.
Örökre megmarad benne nagy munkája,
Hol a természetnek egymást váltja faja.
Mi, emberek, mindég ezek közt forgódunk,
Mint gyertyák meggyúlunk, s akként ellobbanunk.
A világ lelkének miként van törvénye?
Emberi nemünknek hol állhat reménye?
Örökös nagy Isten! ki mindenütt terjedsz,
S tőlünk személyjedbe mégsem szemléltethetsz.
A benned teremtett természetbül szóllj ki,
Hadd legyen felőled mindennek egy hiti.
Miólta a széles dolgokba terjedtél,
Tőlünk attól fogva mindég kerestettél.
Vérit e nagy világ érted mennyit ontja!
Tetszésedet mégis nem határozhatja.
Micsoda egy ember, hogy megértsen téged?
S egészlen meglássa elterjedett lelked?
Ez a roppant világ nagy voltodat nézi,
De életét éned sokképpen intézi.
A teremtetésben csak egyforma létünk,
Hanem törvényinkkel ezerfélék lettünk.
Itt halandóságunk mindég téged keres,
Öli egymást, s a föld véritül még véres.
A természetet már érted sokszor dúlta,
Mégis magyarázni nagy voltod nem tudta.
A földnek négy része, melly fajával mozog,
Istenünkért más-más vallásokkal buzog.
Mózes, te jártál volt régen az Istennel,
Mért nem ismérkedtél hát meg minden néppel?
Honnan jött Mahomet elő egy világgal?
Ki harcra kiszállott a nagy igazsággal.
Rómára Kálvinus mi okbul támadott?
Mi az, amitül ő törvényeket adott?
Hol vagynak azok az híres pogány bölcsek,
Kik régen tartattak majd mint félistenek?
Az Istent nem tudták, hogy van világába,
Kit mindenkor osztunk egy valóságába.
Ez örök mindennek füst okoskodásunk,
Csendesen nézi, hogy különböz vallásunk.
Egy bölcs eszével csak csudálkozni tanul,
Mellyel a mélységbe még alább, alább hull.
Meg nem magyarázza, millyen nagy Istene,
Hogy széles világunk, mint ő, csak úgy hinne.
Az örök valóság ismérteti magát,
Ámbár elrejtette dicső valóságát.
Ennek akaratját, tudom, mondja ki-ki,
Noha kárhoztatja ezt amannak hiti.
Miként írja magát a világnak lelke,
Aztat tanulja meg egy gondoló elme.
E nagy természetet, Isten! kebeledbe
Rázd meg, s világosítsd az embert öledbe.
Egyeztesd meg lelkek örök törvényeden,
Ne vérezzék egymást dicső tetszéseden.
Igazságod fényjét ereszd ki lelkedbül,
Villámlással verj le mennydörgő egedbül.
Mutasd az embernek, hogy benne lakozol,
És a természetbe soha nem változol.
Nem tudják kezeket kebelekbe vinni,
Törvényed ott nekik nem lehet meghinni.
Eget, földet futnak éretted szüntelen,
A régi bölcseket hányják szükségtelen.
Szóllj, kelj fel lelkünkbe, örökös valóság!
Mutasd, hol s mint vagyon bennünk az igazság.
Ne engedd; hogy tovább a világ mérgével
Magát érted tépvén, bosszantson vérével.
Utáltassad velünk a gyilkosságokat,
Ne öljünk kedvedért több ártatlanokat.
Amint isméreted belénk helyheztetted,
Az igaz vallással tartson abban lelked.
Töröld el világunk undok tévelygésit,
Rontsd el sok törvénynek ostoba intésit,
Itt mászkálunk együtt a nagy kevélységgel,
Büszkélkedünk, noha kínlódunk inséggel.
Ez igaz, e' gonosz, e' bölcs, e' tudatlan,
Ez haljon meg, vétett; éljen ez ártatlan.
Így ítélünk mindég, romlással építvén
Valóságot; s nyugtot sohol nem lelhetvén.
Nem tud már a világ eszével mit tenni,
Mindent lehet adni, mindent lehet venni.
Mint tetszik, akképpen formálja törvényét,
Ki-ki csak magába éleszti reményét.
Verd meg világodat, véghetetlen Isten!
Ne legyen erőszak a nagy természeten.
Szüntelen pennával s fegyverrel harcolunk;
De nem tudjuk soha, miért vagdalkozunk.
Romlott emberi nem! nyugodjál magadban,
Ne dúld a világot hasztalanságodban.
Vezéreld életed józan törvényedbe,
Lásd meg, mi világit gondoló lelkedbe.
Szokásaink setét éjjelébe ne járj,
Minden költ törvénytül igazságot ne várj.
Józanodj végtére már tévelygésedbül,
Folytassad életed Istened- s lelkedbül.
Ne bámulj e világ részeg csudáira,
Ne hullasd könyvedet holtak hamvaira.
Járjad e föld színét csendesen elméddel,
S tanácskozzál titkon gondoló lelkeddel.