Keresés:

Bessenyei György

ESTVELI GONDOLAT

A nap meghevítvén egyszer nagy világát,
Hanyatlik egérül, s alá húzza magát.
Aranyos sugára a bércek hegyirül,
Lebegő árnyékkal térségeinkre dül,
Az égnek hívesült magas kárpitjai
Kékülnek s ragyognak nagy boltozatjai.
A lármás természet hunyhatja szemeit,
Álomra küldheti fáradt gyermekeit:
Feljő az hold, s fénylik halavány orcája,
Elcsendesedik rá a világ lármája.
Játékra ereszti csillagseregeit,
   Lopdosván a napnak bujdosó fényjeit.
Én is a természet karjaira dűlvén,
Nagyon csendesedtem álmaimat szülvén.
Elragadtatását sejtettem lelkemnek,
Lármajában esvén érzékenységemnek.
Gondolataimbul elmém szárnyat fűzött,
Felkölt, repíttetett, s minden dolgot űzött.
Homályba volt bennem, honnan emelkedett,
S az észnek szelein széjjelereszkedett.
Ott, ahol a világ emelte trónusát,
S karjaira vette görög Homérusát,
Ott jelen meg hamar nyughatatlansága,
Nem engedvén nyugtát soha álmossága.

   Itt a természetnek titkos homályjábul,
Világosság jön fel a földnek sárjábul.
Az emberi lelkek tekintik nemeket,
Vizsgálják magokat, s nézik az egeket.
Keresik Istenek tűnő elméjekkel,
Számlálják fájdalmok érzékeny szívekkel.
A nagy magasságba emelik Jupitert,
Ki mennyköveivel a halandókhoz vert.
Tűznek, víznek, szélnek istenei lesznek,
Kik e földnek színén hasznot és kárt tesznek.
Vénus a szíveket veszi hatalmába,
Eget, földet, tengert elfáraszt jármába,
A természet kezdi hévségét érezni,
S titkos fájdalmába kebelét vérezni.
Elereszti Vénust szerelmes ölébül,
Ki parancsolni kezd aranyos egébül.
Győzhetetlen nyilat készít hatalmának,
Isteni erőt ad megvakult fiának,
Fényes fellegi közt leszáll Olimpusrul.
Széjjellövött nyila szentre, vitézre hull.
Hatalmátul egész világ gyötrettetik,
Mégis templomába neve tiszteltetik.

   Márs kezd uralkodni a harc dühösségén,
Vérezvén oltárit nagy kegyetlenségén.
Dúlja világunkat, pusztít mindeneket,
Öldökli mérgével a tévedt népeket.
Neptúnus megindul búsult tengerein,
S nedves szekerébe utazik szelein.
Nagy harsogást csinál lármás habjaival,
Ver a fellegekhez zúgó halmaival.

   A tudomány ekként rajzolja világát,
Törvényül adván ki az embernek magát.
Mindent harcnak csinál e nagy természetbe,
Mérget, veszedelmet teszen az életbe,
Minerva egyedül nyújtja segedelmét,
Örök boldogságra formálván kegyelmét.
Az ég és föld között békességet csinál,
Atyjának lelkénél kedvességet talál.
Tekinteti dorgál, noha igen csendes,
Ritkán mosolyodik, de mozgása rendes.
Így kezdte az ember isteni seregét
Formálni, mocskolván teremtője egét.
   HOMÉRUS MÚZSÁJI után tévelyedvén,
Felment a fellegig, mindég emelkedvén.
Mint egy tévelygő láng, lelke úgy lebegett,
Fenn a magasságban, mellybe kereskedett.
Isteni tanácsot csinált az egeken,
Ahonnan lecsapván, térjen, mélységeken
Poklokat is talált Akheronnak partján,
Bámítván nemzetét a Setétség Atyján.
Így kezd a tudomány világa felkelni,
Melybe minden dolgot egybe lehet lelni.

   A világnak egyik trónusát így láttam,
Mellyhez a régiség szárnyán ragadtattam.
Végre ettül ismét magamhoz megtérvén,
Más részre indultam, főbb dolgokat érvén.
Homérust tévesztve Mózesre találok,
Ennek dolgaiba egy Istent csudálok.
Istent, ki régenten Sinai hegyérül,
Hírt adott népének dicső törvényérül,
Aki csipkebokor ágai közt égett
És a zsidóságnak hív vezérjévé lett.
Asszonytul származott; de örök valóság
S e terjedt mindenbe legfelsőbb méltóság.

   Régen az Izráelt köd s tűz oszlopába
Vezette, harcolván velek a pusztába.
Születvén mint szegény, e földön utazott,
Vérivel dicsőült Atyjának áldozott.
Az egész világot megvette magának,
Mégsem nevez mindent elválasztottjának.
MÓZES csudáival kezdődött törvényje,
Formáltatván benne a világ reményje,
E' kezd világunkba nyugodalmat hozni
S az ember javáért önként. fáradozni.
Tudománya mint nap, úgy jő fel fényével,
Megigazít mindent dicső törvényjével.
Ez adja világát a fő tudománynak,
Urává tétetvén e nagy alkotmánynak,
Megmagyarázhatta egének titkait,
A gonoszság ellen meghagyván átkait.
Két személyt ad magán kívül ki Istennek,
Kiket urául vesz magával mindennek.
Egy teremt, más megvált, az harmadik szentel,
E nagy világ bennek mégis csak egyet lel.
Nem látja titkokat a por halandóság,
Elfogja szemeket itt az homályosság.
Hit kell e csudákhoz, hogy jól reménylhessünk,
S kínos életünkbe örömöt lelhessünk.
E szent tudománynak tiszteljük homályját,
Hagyjuk el a világ büszke nyavalyáját.
A természet sokba vaknak tett bennünket,
Hallgassuk Istenünk, s érezzük szívünket.

   Itt az elmélkedés bennem elsüllyedett,
De végre csak ugyan újonnan éledett.
Alig kelhetett fel, s Mahomet könyvére
Talált, ki világot húzott törvényére.
E büszke hitető és csalárd próféta,
Hogy az ég titkába belátott, azt mondta.
Új tudományokat formált dühössége,
Hitet, vallást osztott földi istensége.
Alacsony lelkébe haszontalanságát
Titkolta, törvényül adván hazugságát.
Úgy tartotta, hogy ő a természet felett
E világba porbul istenné is lehet.
És e nagy világnak örök Istenével,
Tanácsot indíthat majd hazug nyelvével.
Az örök rend ellen csudákat készített,
Szentháromság nélkül osztogatott hitet.
Majd egy kis világot csalt meg gonoszsága,
Hol ma is parancsol költ hatalmassága.
Ki magyarázhatná a tévelygéseket
Ott, hol csalni látjuk a dicső egeket?
Mindenütt tele van világunk lármával,
Szüntelen küszködik harcolván magával.
Köztök mennyi ember, annyi törvényt láttam,
S magam is sokakkal egyedül maradtam.
Ezeken járkálván egyszer gondolatom,
Hogy jöttem magamhoz, csak alig tudhatom.
Megtért hozzám elmém nagy utazásábul,
Törvényeket szülvén gondolkozásábul.
Mózes Istenével magát jóra hozta,
Ki e nagy világot egyedül dolgozta.

 

Írd meg a véleményed Bessenyei György ESTVELI GONDOLAT című verséről!