Áldott Magánosság, jövel! ragadj el
Álmodba most is engemet;
Ha mások elhagyának is, ne hagyj
el,
Ringasd öledbe lelkemet!
Öröm nekem, hogy lakhelyedbe
szálltam;
Hogy itt Kisasszondon reád
találtam.
E helybe andalogni jó,
E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében
Megfrisselő árnyék fedez,
A csonka gyertyányok mohos
tövében
A tiszta forrás csergedez.
Két hegy között a tónak és
pataknak
Nimfái kákasátorokba laknak;
S csak akkor úsznak ők elő,
Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja
A szőke bikkfák oldalát,
Estvéli hűs álommal elborítja
A csendes éjnek angyalát.
Szelíd Magánosság! az íly
helyekbe
Gyönyörködöl s múlatsz te; ah,
ezekbe
Gyakran vezess be engemet,
Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd,
Kerűlöd a kastélyokat;
S ha bévétődsz is, zsibbadozva
szűlöd
Ott a fogyasztó gondokat.
A félelem s bú a vad únalommal
-
Csatáznak ott a tiszta
nyúgalommal.
A nagy világ jótétedet
Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel
Goromba lelkét bünteted;
A nagyravágyót kérkedő
hiszemmel
A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták
szavától,
Futsz a zsibongó városok
falától:
Honnyod csupán az érező
Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak
Csak a te szent erődbe van,
Hol bíztatásit titkos égi
szónak
Hallhatja a boldogtalan.
Te azt, ki megvetette a világot,
Vagy akinek már ez nyakára
hágott,
Kiséred és apolgatod;
Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted
Naggyá az olyan bőlcseket,
Kiknek határtalanra terjegetted
Testekbe kisded lelkeket.
Tebenned úgy csap a poéta
széjjel,
Mint a sebes villám setétes
éjjel;
Midőn teremt új dolgokat
S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted
Gyakorta mint sohajtozom,
Mert szívemet baráti módra
érted,
Midőn veled gondolkozom.
Ártatlanúl kecsegtetel magadba,
Hív vagy, nem úgy, mint a mai
Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak
A büszke lelkek napjai,
Kőről kövekre görgenek,
zajognak,
Mint Rajna bukkanásai. -
De ránk mikor szent fátyolid
vonúlnak,
Mint éji harmat, napjaink
lehúllnak,
Tisztán, magába, csendesen:
Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán
Vak kárpitot sző a halál:
Ott a magánosság setét világán
Béhúllt szemem reád talál.
Síromba csak te fogsz alá
követni,
A nemtudás kietlenén vezetni:
Te lészel, ah! a sírhalom
Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem
Ottan utólsó könnyemet,
Végetlen álmaidba elfelejtem
Világi szenvedésemet.
Áldott Magánosság! te légy
barátom,
Mikor csak a sír lesz örök
sajátom.
De ez napom mikor jön el?
Áldott Magánosság, jövel!