Keresés:

Csokonai Vitéz Mihály

A pendelbergai vár formája s megvétele

Ne csudáld, barátom, hogy e fellegvárnak
Mohos gyepűjére múlatozni járnak,
     Vizenyős utcáit mindenek vizsgálják,
     Körűlte forgódó elmével strázsálják.
Hogy benne a bús bőlcs és a komor vének
Kétrét hajlott karddal próbákat tevének.
     Mert ez a testiség egy mulató helye,
     A fő gyönyörűség summája, veleje.
Tán Epicourus csak ebbe tanított,
A gyönyörűségre midőn igazított.
     A természet szoros helyre szerkesztette,
     Bájoló mínáit körűl helyeztette,
Mert hol az út keskeny, és szoros a kapu,
A gyönyörűségre ott nem terem lapu.
     Amitől leginkább el vagyunk rekesztve,
     Azt szoktuk kívánni mindég szív-epedve.
Két szép fehér márvány oszlop tartogatja,
Mozdúlásaival csendesen ringatja,
     Melyeken ha ésszel felfelé cicázol,
     A gyönyörűségbe egészen elázol.
Ha kínáltatsz ezen élet gyümőlcsével,
Láttatol bírni a világ mindenével.
     Felette a várnak terűl kies halom,
     Melyet tapogatni csupa nyugodalom.
Feljebb csak látása két kis dombocskának
Már gyakorta elő halált okozának.
     Fejűl, az épűlet pompásabb díszére,
     Csupa remek dombot tettek tetejére,
Sok ezer selyem szál lengedez körűle,
Mely a sík frontjáta fürtönként terűle.
     Úgy látszik, mint a hegy tetején épített
     Fehér kastély előtt sorba kiterített
Pálma vagy jegenye karcsú derekával,
Játszi levelével, sugárzó ágával.
     Legfőbb kommendánsa a várnak itt lakik,
     Külön szobácskába elől strázsáltatik.
Szolgái minden hírt bévisznek hozzája,
Mert ezekre nyílik dolgozó szobája;
     Két tündöklő strázsa vigyáz a lesekre,
     Szerencsés s kedvetlen minden esetekre,
Mely ha játszódozva homállyal fogad el,
Jobb a vizitáló, hogy jókor szalad el.
     De ha ragyog, feljebb s alább ugrándozik
     Fedele, kedvedre akkor játszódozik.
Kétfelől a posta-házak építtettek,
Kerek folyosóval körűl űltettettek;
     Ahol a levelek, válaszok szedetnek,
     A száguldozásra posták rendeltetnek.
Az alja közepén ezen dombocskának
A tanácsház-ajtók rózsákból nyílának.
     A két piros ajtó lassú csattanása
     A nyugodt csendes vér elektrizálása.
Ez az értelemnek csendes muzsikája,
A szelíd nyájasság mulató hárfája;
     Itt bomlik fel a frigy, és béke köttetik,
     Szapora csókokkal itt pecsételtetik.
Maga a fellegvár középpontra épűlt,
Azért mulatozni aki belé készült,
     Hol alól, hol felől igazgatta útját,
     Míg megkóstolhatja ezt az élet-kútját.
Most a két kis fejér oszlop bámúlása,
Majd a dombocskának s várnak csudálása
     Vezeti a kezet az ország útjára,
     A megelégítő öröm forrására.
Kívűl a gyepűje, mitegy elvettetve,
Anglus kert formára fákból van űltetve.
     A levegő ege belől igen nedves,
     Kár is, hogy sokaknak olyan igen kedves;
Mert aki gyakran jár bele mulatozni,
Hamar andalgást fog magának okozni.
     Olyat kap hát ettől ennek kedvelője,
     Amit az anglusnak szerez levegője.
De mintha valaki súgdosna fülembe,
S egy morális görcsöt nyujtana kezembe.
     Hát a szita szemek, s a gyáva gondolat,
     Éretlen, mindenre érzékeny indulat,
A halovány ajak, a nyelv fakósága,
A mértéknél nagyobb gyomor forrósága,
     A stoicust mondva nem kínzó podágra,
     Amely ha belékap, szakad ezer ágra,
Test erőtlensége, a láb tántorgása,
Inak gyengesége, a bőr sárgulása,
     A fehérrel piros képnek komorsága,
     Mind ettől származik vad bika-mordsága.
Azért idejére ki alig négy hat van,
Gyávább egy friss vérnél, kit meglép a hatvan.
     Hát még a hasmenés? hallgass, szette-vette,
     Csak a rossz kakálást hogy elő nem vette.
Ezen a mord lélek igen megpirúla,
Alig hogy a horgas botjához nem nyúla.
     Nohát vessz magadba, Kátó így felele,
     Elmehet dolgára, nincs is itten helye.
Mit moralizál itt, és mit flektírozik
Philosophus bottal, és mit dorgálódzik.
     És ő is tám azért oly szomorú szegény,
     Hogy az ostromlásba volt gavallér legény.
Ő is, ha tűz kapott a piszkafájába,
Nem nyomta-é belé csávás dézsájába?
     No de szegény ördög tán olyanról szóla,
     Aki, mint a kotló, le se szállna róla.
Úgy belébolondúlt azon várvívásba,
Mint a piszkafázott macska a fingásba.
     Te pedig, barátom, élj vele módjával,
     Hasznos orvosság ez egy kis diaetával.
Nehogy ha a véred csendesen állana,
Mint a legfrisseb víz, egyszer megpállana.

*

Ezen kívánt várnak ilyen hát a tája,
Kies vidékének bájoló formája.
     De vagynak, melyeknek a pöfeteg gomba
     Rongált várok vagyon már a sok ostromba.
Mint a lucskos körtvély, magokba könnyeznek,
Melyeket a rothadt csatornák vizeznek.
     Csak a tulajdonos maga cémentezi,
     A légypökés ellen más nélkül legyezi.
Amint telik tőle, önnön kristélyozza,
Ki- s béhorkadt farát köhögve fóldozza.
     Olyan büdössége, hogy tán Gomorának
     Kénköves mennykői mind idehullának.
A Pontinai tó lehel ilyen szagot,
Ez is olyan, mintha éreznél maszlagot:
     Mint az Avernus tó fekete levébe
     A madár a büdös gőz miatt reptébe
Belehull, úgy ebbe a balhák szédűlnek,
Dohos mocsárjába végképp elmerűlnek.
     Amely rothadt balzsam volt a kicserzőjük,
     Annak büzhödt sárja lesz a temetőjük.

*

Azon szép várakat amazonok bírják,
Bezzeg a törvényt is asszony-módon írják.
     Mert bár a vitézek alá hódíttattak,
     Mégis sokezerszer másnak átadattak.
Ilyen erős várat már sokat szemléltem,
De a háborútól magam megkíméltem.
     De minthogy másokkal vitéznek születtem,
     Szerencsét próbálni magamba feltettem.
Egy várra találék, inték a strázsának,
Hogy jelentene bé a kommendánsának;
     Hogy már akkor tudta, mit akarnék vele,
     Teljes örömömre eképpen felele:
"Minthogy nincsen ura, aki igazgassa,
Megegyezek benne, hogy az úr bírhassa.
     Csakhogy mit izennek alól, meg kell várni,
     Így fogunk dolgunkba szerencsésen járni."
A két posta-házból mindjárt leszaladnak,
Sőt egy kevés tessék rövid választ adnak.
     Innen lefelé a tanácsházba mentünk,
     Ahol kötelező írást pecsételtünk.
Én így kötelezvén magam, hogy rontója
Nem leszek, sőt inkább megnagyobbítója.
     Ő is, hogy megesmér engemet urának,
     Mindenkor enged, mint parancsolójának.
Táncolt már az öröm minden katonámba,
Hogy így boldogúltam elkezdett munkámba.
     Készítém vitézim pompás parádára,
     A várba akarván menni vacsorára.
Egy dobot üttettünk, trombitát fúvattnuk,
Büszke paripákon elébb ballagtattunk.
     Hát amint a két domb völgyébe sétálunk,
     Egyszerre ellenség truppjára találunk.
Kérdem, mi az? talám elfogatni jöttek?
Hát avantgárdámra vakmerőn ütöttek,
     Azon dombtetőkre már felszalasztották,
     Kicsibe múlt, hogy a sort fel nem bontották.
Egy miniszterné volt, Szemérem a neve,
Ki jámbor létére elleségem leve.
     Ő ugyan előre már mindent jól tudott,
     Mert a kommendánsnál velem is alkudott;
De a többi tüzes miniszternék mellett
Őnéki többnyire csak hallgatni kellett.
     Ha enyím lesz a vár, bizonyosan hallá,
     Néki úti fűvet kötnek talpa alá.
Úgy is lett, hogy a vár kezemre kerűle,
Titkos lyukakon a várból kitérűle,
     Én pedig szeretném, ha még meghódolna,
     Mert féltő váramon lakat gyanánt vólna.
Így bajos is, mert azt bé nem lehet zárni,
Minden komondornak szabad bele járni;
     Elsőbb simogatva kezdtem kísérteni,
     De ezzel kevésre lehetett ám menni.
Csak avantgárdával harcoltunk mindketten,
Hát az én vitézem egyszerre megretten,
     Mert tüzesen kezdtem én is parancsolni,
     Seregén által kell akárhogy rontani;
Akkor a lapjára mintegy maga vezet,
Láttatik nyújtani barátságos kezet.
     De mikor a várnak sáncaihoz értem,
     Ott a boldogtalant meg hiába kértem.
Végre fortélyokkal addig csalogattam,
Vitézit elfogván, hogy beszorongattam.
     Ekkor a nagyságos Kívánság kijöve,
     Legfőbb tanácsosné egy sálvétet löve.
A katonaságot mindjárt öszveszedte,
Vivát kiáltással seregem vezette.
     Kicsiny volt a kapu, le kellett rontani,
     De elébb még maguk kezdték megbontani.
A csatornákat is öszvegázoltattuk,
Vereses vizekkel a főldet áztattuk.
     Mert a sok Indúlat nevű lakosokkal,
     Akik látásunkra nem bírtak magokkal,
Annyi volt a lélek, alig fért a várba, -
Tudom, nem volt annyi a bécsi határba.
     Mikor a két sereg együtt verekedett,
     Belől a bártyán a nép kétségeskedett,
Ekkor, a tolongás- és a nagy lármára,
Csattantom acélom puskám kovájára,
     Talám nyolcszor lőttem, mindnyájan elhaltak,
     Mert azelőtt ilyet sose tapasztaltak.
Magam is elhaltam, megrúgván fegyverem,
Ájúlva, reszketve rendkívűl vert erem.
     Akkor kiváncorgék a várnak szélére,
     Retten néztem puskám elrongált csövére,
De a miniszternék meg utánam jöttek,
A bémenetelért meg belém kötöttek.
     Kedveztek, kivált a puskámat forgatták,
     Bájoló szerszámmal úgy megigazgatták,
Hogy megint bé kellett lövöldözni menni,
Kedvekért ezt talám hétszer kellett tenni.
     Már úgy megszűkűltem töltésbe, fojtásba,
     Hogy csak két golyóbis volt a patrontásba.
De már el is kopván a puskám kovája,
Végre csütörtököt adott a szerszáma.

*

Másnap a Rákosra gyűlést parancsoltam,
Hol szép színnel mindent magamhoz csatoltam.
     A vár-általadás törvényje a' leve,
     Mit Állhatatlanság tanácsosné teve:
Hogy a várból én is mindjárást kimenjek,
A várat rontani benne ne pihenjek,
     Vitézim bűzhítnék a levegő eget,
     Vagy tán szereznének francia szőnyeget.
De mikor kedvem lesz benne mulatozni,
Ne merjen senki is akadályt okozni.
     Aláírja magát az Állhatatlanság,
     Hogy örökké légyen másolhatatlanság.
Ő pedig azt mondja, hogy Pendelbergia
Minthogy nemcsak fővár, de akadémia.
     A tudományoknak oly bővibe vagyon,
     Hogy más oskolákat mind felűl haladjon,
Lehessen bémenni némely tanulóknak,
Kivált a nőtelen, friss tráncsírozóknak.
     Krutz kriminal! ezen nagyon felborzadék,
     Haragomba ilyen erős törvényt adék,
Hogy vérontás alatt nem szabad bémenni
Senkinek, vagy lábát küszöbén bétenni.

*

De hidd el, barátom, sokan besuhannak,
Még bosszúságomra kuklival játszanak,
     A billiárd pálcát bátran taszigálják,
     Mert a hűségtelen strázsák nem vizsgálják.

Írd meg a véleményed Csokonai Vitéz Mihály A pendelbergai vár formája s megvétele című verséről!
Csokonai Vitéz Mihály további versei: