Ti, élet balzsamát lehellő leányok,
A szépség tüzénél olvasztott bálványok,
Kiket imád sok szív, áhítva
rekszetvén
S fellobbant óltárán a temjént
égetvén,
Óldjátok le rólam gyarló kötésteket!
Nem tudlak imádni többé benneteket;
Mert minden szépséget, mellyel
hódítátok,
Már az egy Lillában bésummálva
látok.
Jer, szépem! mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők csak külön kérkednek:
Hadd mondják, akiknek van finomabb
ízek,
"Te vagy a remekkép, ők
pedig a skízek,"
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek.
Szégyenljék magok közt a görög vezérek,
Hogy ők Helenáért vesződtek
Trójánál;
Holott lehet s van is szebb
személy nálánál. -
Állj ki, irígy! találj mocskot tagjaiba,
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely'k részét hibásnak
mondjátok:
Hibáztok. A szépet rútnak
gondoljátok.
Ha tőlem kérditek: "Mi szép?" azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne
láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak
mondatik.
Tökéletes tehát, mind így ítélhetnek,
E pompás munkája a szép természetnek:
De én e remekben egy nagy hibát
látok,
Melyet ti, elfogott szemek, nem
látátok.
Mert ámbár a pazér természet bő keze
Minden kellemeket őreá hímeze:
Mégis íly főmívben ez egy nagy
csonkúlás,
Hogy ővéle is köz a vénség s
elmúlás.
Isten! hát csak azért formálsz íly remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat
elrontó múljon-nal
Minden gráciákat eltörűlj
azonnal?
Hová tészed akkor íly dicső mívedet,
Amilyent még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam! Sírjára rózsákat
plántálok,
S ezt írom fel: Szépek; de ez
szebb volt nálok.
Jer, Lillám! csak néked lehellek, míg élek;
Míg eszemet tudom, csak terád eszmélek.
Sőt, ha majd a halál engem
valahára
Kebeledből ragad vak
tartományára,
Mikor már lelketlen porrá változtatott,
Szóljál sírom felett csak egy fél szózatot:
Akkor is szikrái a hév
szeretetnek
Fagyos tetemim közt egybe lángot
vetnek.