Keresés:

Csokonai Vitéz Mihály

A tengeri zivatar

Béborúl hirtelen a nap nyájas fényje,
     Béfonván a setét felhők szövevényje,
Melyeket a gyors szél felvévén hátára,
     Nyargal véle az ég felsőbb határára.
Megborzad a setét tenger, mivel hallja,
     Mely bús hangon mormol a réműlt ég alja.
A megszakadt zápor özönnel tőltődik,
     A tenger sikóltó zúgással verődik.

Lerohan a felhő megnyílt csatornával,
     Egyesűl a tenger atyafi habjával.
Közte az ellobbant villámok látszanak,
     A tüzes mennykövek pattogva húllanak.
Rádördűl a felhő fegyveres tárházza,
     Az égnek mind a két sarkát öszverázza,
Majd az ég hajlásán dübögve dörömböl,
     Melyre a bús tenger torka mind rábömböl.
A szelek halomnyi habokat görgetnek,
     Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek:
Most a hajót olyan magosra feltolják,
     Hogy már az árbocfák a holdat korholják.
Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik,
     Hogy az árnyék holtak fejek felett úszik,
Csikorog a kötél, az árbocfa törik,
     Kötésit a dühös habok öszvetörik.

A jajszók az elzárt egeken szaladnak,
     Melyre azok választ mennykövesen adnak.
A halál kevélyen nyargal a habokon,
     Nyílait ordítva szórja el azokon.
Az irtózás véle a kék rettegéssel,
     A sárga félelem s kétségbeeséssel,
Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel,
     Rettentőbbé teszi e nappali éjjel.
Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja,
     Remegő szavait ketté darabolja,
Némelyik sír, ordít őröngő lármával,
     Némelyik csak piheg, nem bírván magával.

Azomba lobbannak a szörnyű villámok,
     A rettentő tüzek húllnak s nincsen számok,
Ropog a kipattant mennykő és legörög,
     Az égnek megrendűlt sarka hosszan dörög.
Sikoltnak Éolus dühös seregei,
     Nagy csatát kevernek vad forgószelei.
Újabb zavarodás lázzad a tengeren,
     Verődnek a habok egymáshoz ezeren.

Megérzi Neptúnus, megjelentvén néki
     Híg palotájának lehúllt omladéki.
Kiüti a fejét, széjjel tekint várán,
     Hát látja a szörnyű pusztúlást határán:
Neki mindjárt, öszvehívja a szeleket,
     Jól öszveattázván őket s vezérjeket.
Jól megegyengeti őket tridensével;
     Így mind hazafelé ereszti békével.

Akkor nyájjal színnel felűl szekerébe,
     Triton és Nimfái mennek seregébe,
Kikkel együtt a vad tengert csillapítja.
     S a felduzzadt habok hátait símítja.
Azok engedelem kérésére nyúlnak,
     S hízelkedve urok lábához borúlnak.
Szakadoz a felhők setét gyász kárpitja,
     Az elzárt egeknek kékségét megnyitja.
A nap a felhők közt magát csillogtatja
     S közűlök nyájason virít ábrázatja.
Végre minden felhők messze elenyésznek,
     S a kiderűlt egek már teljes fényt vésznek.
Megmutatja a nap, űzvén a felleget,
     Az égnek a főldet, s a főldnek az eget.

Írd meg a véleményed Csokonai Vitéz Mihály A tengeri zivatar című verséről!
Csokonai Vitéz Mihály további versei: