Óh, Tihannak rijjadó leánya!
     Szállj ki szent hegyed közűl.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
     Partod ellenébe űl.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztúlt reményén
     Egy magános árva szív.
     Egy magános árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
     A boldogság karjain,
Vígadoznak a kies Fürednek
     Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
     Verd ki zengő bérceden.
     Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
     Harsogjátok jajjaim!
Tik talám több érezéssel bírtok,
     Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
     Egy szegény boldogtalant.
     Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
     Még felkőltek ellenem,
Űldözőim pártjához hajoltak:
     Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
     Bár hozzájok hív valék.
     Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
     Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
     Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
     Szívem bús panasszait.
     Szívem bús panasszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
     Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
     S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
     A tenger kínok között.
     A tenger kínok között.

Óh, van-é még egy erémi szállás,
     Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást
     E setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
     Mely megháborítana.
     Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
     Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
     Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Russzó Ermenonvillében,
     Ember és polgár leszek.
     Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
     Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
     Bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem esmért szent magánosságban
     Könnyezem le napjaim.
     Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
     A szomszéd pór eltemet.
Majd talám a boldogabb időben
     Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egyűgyű sírhalmom magában,
     Szent lesz tisztelt hamvamért.
     Szent lesz tisztelt hamvamért.


Stílusok

Óh, Tihannak rijjadó leánya!
Szállj ki szent hegyed közűl.
Hahó, ki a sors eddig
annyit hánya,
partod ellenébe ül.

Itt a halvány holdnak fényén
jajgat és sír elpusztúlt reményén
egy magányos árva szív.
Egy magányos árva szív.

Míg a boldogság karjain
vígadoznak a kies Fürednek
kútfején és partjain;
én itt sírva sírok.
Te, Nimfa! amit én nem bírok,
verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tán sok érzéssel bírtok,
mintsem embertársaim,
akik keblekből számkivetnek
és maguk közt csúfra emlegetnek
egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak,
még felkőltek ellenem,
űldözőim pártjához hajoltak:
jaj, miket kell érzenem,
amikor már ők is végre
úgy rohannak rám, mint ellenségre,
bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
oly barátim nincsenek;
vállat rándít, aki sorsom hallja;
már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
szívem bús panaszait.
Szívem bús panaszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
még egy élesztője volt,
jaj, Lillám is a tyrant törvénynek
s a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
a tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-e még egy erémi szállás,
régi barlang, szent fedél,
melyben egy bölcs csendes nyugtot, hálást
e setét hegyekben lél?
Hol csak egy kő lenne párna,
hol sem ember, sem madár nem járna,
mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
ellenkezni nem fogok,
ha én egy megvetett virtussal
itt egy kőben helyt fogok,
s e szigetnek egy szögében,
mint egy Russzó Ermenonvillében,
ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
bőlcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
egy nem ismert szent magánosságban
könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
a szomszéd pór eltemet.
Majd talán a boldogabb időben
fellelik sírhelyemet:
s amely fának sátorában
áll együgyű sírhalmom magában,
szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.

O, Tihannak riadó leánya!
Szálj ki szent hegyed közül.
Ím, kit a sors eddig annyit hánya,
Partod ellenébe ül.
Itt a halvány holdnak fényén
Jajgat és sír elpusztult reményén
Egy magányos árva szív.
Egy magányos árva szív.

Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek
A boldogság karjain,
Vigadoznak a kies Fürednek
Kútfején és partjain;
Addig én itt sírva sírok.
És te, Nimfa! amit én nem bírok,
Verd ki zengő bérceden.
Verd ki zengő bérceden.

Zordon erők, durva bércek, szírtok!
Harsogjátok jajjaim!
Tikk talán több érzéssel bírtok,
Mintsem embertársaim,
Kik keblekből számkivetnek
És magok közt csúfra emlegetnek
Egy szegény boldogtalant.
Egy szegény boldogtalant.

Akik hajdan jó barátim voltak
Még felköltek ellenem,
Üldözőim pártjához hajoltak:
Óh! miket kell érzenem,
Amidőn már ők is végre
Úgy rohannak rám, mint ellenségre,
Bár hozzájok hív valék.
Bár hozzájok hív valék.

Nincsen, aki lelkem vígasztalja,
Oly barátim nincsenek;
Vállat rándít, aki sorsom hallja;
Már elhagytak mindenek.
Nincsen szív az emberekbe:
Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe
Szívem bús panaszait.
Szívem bús panaszait.

Lilla is, ki bennem a reménynek
Még egy élesztője volt,
Jaj, Lillám is a tiran törvénynek
S a szokásnak meghódolt.
Hogy vagy most te, áldott lélek?
Én ugyan már elhagyatva élek
A tenger kínok között.
A tenger kínok között.

Óh, van-e még egy erémi szállás,
Régi barlang, szent fedél,
Melyben egy bölcse csendes nyugtot, hálást
E setét hegyekben él?
Hol csak egy kő lenne párna,
Hol sem ember, sem madár nem járna,
Mely megháborítana.
Mely megháborítana.

Abban, gondolom, hogy semmi jussal
Ellenkezni nem fogok,
Hogyha én egy megvetett virtussal
Itt egy kőben helyt fogok,
S e szigetnek egy szögében,
Mint egy Rousseaui Ermenonville-ben,
Ember és polgár leszek.
Ember és polgár leszek.

Itt tanúlom rejtek érdememmel
Ébresztgetni lelkemet.
A természet majd az értrelemmel
Bölcsebbé tesz engemet.
Távol itt, egy más világban,
Egy nem ismert szent magánosságban
Könnyezem le napjaim.
Könnyezem le napjaim.

Itt halok meg. E setét erdőben
A szomszéd pór eltemet.
Majd talán a boldogabb időben
Fellelik sírhelyemet:
S amely fának sátorában
Áll egy egyszerű sírhalmom magában,
Szent lesz tisztelt hamvamért.
Szent lesz tisztelt hamvamért.


Elemzések

A vers teológiai szempontból többféle értelmezésre is alkalmas.

Bibliai szempontból érdekes megfigyelni, hogy a versben a költőnek nincs olyan emberi támasza vagy vigasztalója, akire számíthatna. Megjelennek azonban természetes elemek, mint a hegyek, a tenger és az erdő, amelyek az emberi kapcsolatok hiányát mélyítik. Ez az isteni gondviselés hiányára utalhat és a költő végül egy eremitében találja meg a lelki békéjét.

A patrisztika szempontjából érdekes a vers buddhista szellemben való megértelmezése. Az elmúlás, a szenvedés és a világ megvetésének motívumaival (pl. a bú és baj szenvedése, a száműzetés és a velejáró magányosság) a költő kifejezi az emberi élet transzcendens jellegét és a végső cél, a megvilágosodás reményét.

A skolasztika szemléletmódjában a versben megjelenő kontrasztok, a boldogok és boldogtalanok, az ellenségek és hívek közötti küzdelem, valamint az egyéni érdemekre való utalás a kegyelem és az emberi akarat közötti dinamikát ábrázolhatja. A költő elvágyódik a külvilágtól és egy bölcsességet kereső életre tesz kísérletet, amely szintén a skolasztika elveivel összhangban van.

Ezen felül az egyéni érzelemkifejezés és a személyes fájdalom megjelenése az emberi létezés univerzális tapasztalatát tükrözi. A vers általános emberi tapasztalatra épül, amelyet minden kornak és teológiai nézőpontnak magában kell foglalnia.

Az összefüggések mellett a versben tükröződő reményvesztettség, világfájdalom és az emberi kapcsolatok hibái olyan témák, amelyek összekapcsolhatók az emberi lét megpróbáltatásaival és a teológiai gondolkodással.

A Tihanyi ekhóhoz című vers Csokonai Vitéz Mihály tollából származik. Az irodalomtudományi szempontból vizsgálva számos érdekes összefüggést találhatunk mind a magyar, mind a nemzetközi szépirodalom területén.

Az első észrevehető összefüggés a klasszikus görög irodalomra utal. A vers címe és az ekhó szó a görög mitológia egyik alakjára, az Ekónimfára utal, aki egy erdei nimfa volt. A görög irodalomban az ekhó motívuma gyakran jelenik meg, amikor a főszereplő utazása során természeti környezetével és önmagával kommunikál.

A versben megjelenik a romantika korstílusa is, amely a 18. és 19. században a nemzetközi irodalomban divatos volt. A romantikus költészet gyakran a természet szimbolikus megjelenítésére és a költő belső érzelmeinek kifejezésére törekedett. Csokonai versében a természetet érzékeny módon ábrázolja, és a költő belső lelkiállapotát fejezi ki.

A költeményben megjelenik a társadalmi kritika is, ami a realizmus és a naturalizmus stílusában gyakran jelenik meg a nemzetközi irodalomban. Csokonai panaszkodik a társadalmi igazságtalanságról, a barátai elhagyásáról és magányosságáról. Ez a társadalmi kritika és a szegénység ábrázolása több nemzetközi műben is megjelenik, például Charles Dickens Regények és Mária terézia fia, Joseph Roth A roppant sárga nap című műveiben.

Az versben megjelenő természeti elemekhez való kapcsolódása szintén fontos. A durva bércek, a hegyek és a tenger mind metaforákként jelennek meg, és a költő lelkiállapotát tükrözik. A természet és az emberi lélek kapcsolata és kölcsönhatása szintén gyakori téma a költészetben és a regényekben, például Herman Melville Moby-Dick című művében.

Végül, a versben megjelenik egy egyéniségkeresés is, amely szintén fontos témája a nemzetközi irodalomnak. A költő az elhagyatottságában és a társadalmi kirekesztettségében keresi az igazi identitását és helyét a világban. Ez az egyéniségkeresés téma olyan művekben is megjelenik, mint Franz Kafka A per című regénye vagy James Joyce Az elveszett című műve.

Ezek a lehetséges összefüggések a magyar és a nemzetközi szépirodalom terén egyaránt segítenek megérteni és értékelni a Csokonai Vitéz Mihály által írt A tihanyi ekhóhoz versét.

A vers természettudományos szempontból vizsgálva számos érdekes összefüggést mutathat a mai természettudomány legújabb felfedezéseivel. Az első részben a hold megjelenik, amelynek fényén keresztül a költő elmondja elpusztult reményeit. A hold jelenléte természeti jelenség, amelynek megértése napjainkban is folyik. A kutatók újabban felfedezték, hogy a Hold felszíne hosszabb ideig világít, mint eddig gondolták, és ennek oka az, hogy a Nap sugaraiban rejlő hőenergiát a holdfelszín képes megtartani és lassan kibocsátani.

A vers második részében a költő arra kéri a természeti erőket és a környező hegyeket, hogy harsogják ki jajainak hangját. A modern tudományban ismert tény, hogy a hegyek és a sziklák rezgések és hangok létrehozására képesek. Azok a régebbi felfedezések, amelyek a földrengésekben és a hegyi buborékokban rejlenek, hasonlóan megrázzák és rezegtetik a környező szilárd anyagokat.

A következő részben a költő a barátokkal és ismerősökkel való elidegenedéséről és magányáról beszél. A szociálpszichológiában ismert, hogy az emberi kapcsolatok és a társas támogatás hiánya szorongást és magányosságot eredményezhet. A modern kutatások azt is kimutatták, hogy az emberi kapcsolatok hiánya fizikai és mentális egészségi problémákat okozhat, például az érzelmi és szociális elszigeteltséget.

A versben említett Lilla karaktere is jelentős. A költő említi, hogy a remény Lillában lüktet, de a sors és a szokások lerombolják őt. A remény és az optimizmus kérdése modern szinten is számtalan kutatás tárgya. A pozitív pszichológia és a jólét tudománya számos különböző módszert és használtásokat fejlesztett ki az optimizmus és a remény fejlesztésére és megőrzésére.

A következő rész a költő által keresett elrejtett helyre utal, ahol csendes nyugodtságot találhat. A negatív hatások elkerülése és a nyugalom fontossága napjainkban is egyre inkább hangsúlyos. A tudományos vizsgálatok azt mutatják, hogy a természet közelsége és az elölrúgást elkerülő környezet fontos szerepet játszik az egészség és a jólét megőrzésében.

Végül a versben a költő eltemeti magát az erdőben, és reméli, hogy majd a boldogabb időben felfedezik sírhelyét. A kutatások azt mutatják, hogy az emberek mindig is foglalkoztak a halál és a temetés módjaival. A modern időkben a kutatók felfedezték az öregedési folyamatok, a halál és az öröklődés genetikai alapjait. A genetika, az orvostudomány és a biológia területein végzett további kutatások segítenek megérteni a halál és az élet hosszabbításának lehetőségeit.

Ez a vers tehát számos olyan aspektust tartalmaz, amelyek a mai természettudomány legújabb felfedezéseivel összefüggésbe hozhatók. A hold, a természeti rezgések, a társas támogatás, az optimizmus, a természet közelsége és a halál mind olyan témák, amelyek központi szerepet játszanak a tudományos kutatásokban és az emberi életben.