Óh, mely örömben folytak el ekkorig
Zsengére nyíló napjaim! óh, miként
Érzém, hogy élni s Tháliának
Rózsanyakán
enyelegni édes!
Víg borzadással jártam el a görög
Szépségek és a római nagy világ
Pompás maradványit; s ezeknek
Sírja
felett az olasz negédes
Kertjébe szedtem drága narancsokat!
A franc mezőket láttam; az Álbion
Barlangiban s a német erdők
Bérceiben
örömöt találtam.
Olykor hevítvén lelkemet is belől
Új képzelések s büszke vetélkedés,
Lantot ragadtam, s a lapályos
Dácia
térmezején danolván,
A főldnek aljáról felemelkedém;
A felleg elnyelt, mennyei képzetim,
Mint a habok, felfogtak, s úsztam
Gondolatim
csuda tengerében.
"Mérész halandó! lelkesedett iszap!"
Így zenge hozzám egy levegői hang,
"Szentségtelen létedre nem
félsz
Angyali
pitvarokat tapodni?
Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek
Számára mozgasz? s végre mivé leszel?
Míg ezt ki nem vizsgálod, addig
Por
vagy, az is leszel." E szavára,
Mint lenge párák éjjeli csillaga,
A tágas éther mennyezetén alól
Sebes bukással főldre hullván,
Csak
csupa por, hamu lett belőlem.