Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,
Mely örző szívemet annyira
meghatja,
Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére
Múló élteteknek a természet
mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
Hogy roskadt házatok vinni
megúntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
Hiszen azon drága ezüstszálak
nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
Ősz kalászi főldre függesztetve
állnak?
Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja
A fegyvert, mint régen, úgy nem
forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
Titeket, mert sokak már
leballagának.
Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,
Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
A ránk omló veszély ellen
védelmeze:
"Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad
A kórmányt, míg a szélt s
veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
Megtartád, bár sokszor kőszálba
ütközött,
E koronát, melyet a háládás keze
A tisztaszívűség gyöngyével
hímeze,
Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,
Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk
kére."