Igaz, tisztes öreg, szád kedves szózatja,
     Mely örző szívemet annyira meghatja,
Hogy könnyű tereh az, melyet bár végtére
     Múló élteteknek a természet mére.
Tám azért buzog ki szátokból az átok,
     Hogy roskadt házatok vinni megúntátok?
Talám nehéz terhe a lecsüggő főnek?
     Hiszen azon drága ezüstszálak nőnek.
Nem tudjátok, hogy az ért gabonaszálnak
     Ősz kalászi főldre függesztetve állnak?
Semmi, hogy kezetek tágúlt markolatja
     A fegyvert, mint régen, úgy nem forgathatja,
Csak tartson a haza őrző csillagának
     Titeket, mert sokak már leballagának.
Lám, hiszen a népek, mint főldi Istennek,
     Tiszteletetekre seregestűl mennek,
Így szólnak, hogy ennek mind esze, mind keze
     A ránk omló veszély ellen védelmeze:
"Tisztes öreg, aki mindaddig tartottad
     A kórmányt, míg a szélt s veszélyt meghaladtad.
Te, aki hajódat az omló hab között
     Megtartád, bár sokszor kőszálba ütközött,
E koronát, melyet a háládás keze
     A tisztaszívűség gyöngyével hímeze,
Vedd el, s óh, bár légyen fáradságod bére,
     Hogy ezt cselekedjed, erre hazánk kére."