A szerencsét s virtust egy helyen mulatni
Ily szép egyezéssel nem könnyen
láthatni.
Említnek sok híres s derék vitézeket,
De több s nagyobb részről
szerencsétleneket,
Akiket a virtus midőn felpócola,
Az irígy szerencse még mélyebbre
tola.
Ha az kötött nekik borostyán ágokat,
Emez ősz fejekről letépte
azokat.
A dicső virtusnak ilyen ellensége
A változó sorsnak
egyenetlensége,
Ahonnan ama nagy Róma félelméről,
Az igaz virtusnak eleven képéről
Azt írják, hogy midőn hazafordúltára
Borostyán ágakat fűzvén
homlokára,
Meggyőzetett volna Scipiótól hada.
Ily bosszús, de méltó panaszra
fakada:
Szerencse többnyire a kurvát követi,
Mely a vént megvetvén, az ifjat
szereti.
Méltán is: jobbrészént aszerént találták,
Valakik e világ dolgait
vizsgálták.
De e törvényjére mostan nem vigyáza,
És ellene, ímé, mely nyilván
hibáza!
Mert, amiként látjuk, ez árva hazának
Fő virtussal ékes generálisának
Mind e mái napig mellette marada,
Egész vénségéig még el nem
szakada.
Valamerre mene, mindég vele jára,
Vigyázva szüntelen népére s
magára.
Kézen fogva vitte hajdan Csehországra,
Most is ő vezette a vad
pogányságra,
És amely koszorút akkor ott kötözött,
Azt megújította a törökök
között.
Elvezetvén újabb ellenség hadára,
Méltóztatja újabb s duplás
koronára.
Most is Belgrád alatt új koszorút fonnak
Vitéz homlokára az öreg
Laudonnak.
Megifjúlt általa kettős sasunk; - bár, óh,
Megifiodhatna maga is e báró!