Már hát külön választ a végzés bennünket,
Megosztja egymáshoz forradott
szívünket.
E kötéssel eggyé azért kellett lennünk,
Hogy annál keserűbb búcsút
kelljen vennünk.
Hát amit annyi sok esztendő érlele,
Most vész el, s nem lehet már
most élni vele?
Óh, gyászos végezés irtóztató pontja,
Mely két szerető szív frigyeit
felbontja,
S így a legkedvesebb vagyonunktól megfoszt,
Mikor két barátot kegyetlenűl
megoszt.
Barátság, barátság, óh édes nevezet,
Melyre sohajtással sok szív
emlékezett,
Be gyakran méreggel van mézed keverve,
Bontván örömünket szívünk új
keserve.
Véltem, hogy egymástól hóltig el nem válunk,
Megoszlatónk lehet csupán csak
halálunk:
De lám, más lappangott, lám, a fatum alatt,
Amely most közöttünk vont
örökös falat.
Különválunk tehát egymástól egészen,
De lelkünk tovább is egymás
mellett lészen.
Bár én nyomorogjam Spitzberg havassain,
Te járkálj a festett hottentót
partjain,
Én Amerikán túl vonjam magam hátra,
Téged tartóztasson a forró
Sumátra,
Az én estvém légyen tenéked reggeled,
Mégis együtt élek s együtt
halok veled.
Mostan kedves képed utóljára látom,
Ah, már isten hozzád, szerelmes
barátom.
Hozzád ez utólsó szó rebeg ki számon,
Légy te hív Pithias, leszek én
hív Dámon.