A kesergő özvegy

Kedves test! hát itt szemléllek
     A holtak között, -
     Belőled ama nagy lélek
     Már kikőltözött, -
     A keskeny emberformába
     Minthogy meg nem fért:
     Eredeti hazájába
     Innen visszatért.
     Tőle megfosztattunk,
     Csak sírni maradtunk.
     Óh halál!
     Hogy valál
     Ilyen kegyetlen?

Aki esztendők sokságát
     Élni méltó volt,
     Alig élte ifjúságát,
     Véletlen megholt.
     Életének tavaszára
     Alig juthatott,
     A jó lelkek fájdalmára
     Elragadtatott.
     Engemet s árváját,
     Barátit, hazáját,
     Íly korán,
     Szaporán
     Bánatra hagyá.

Lehet-é szívnek keserve
     Oly, mint az enyim,
     Midőn itt látom heverve
     Kedves Czinderym?
     Nevem nem Mária lészen,
     Hanem Mára már,
     Mert keservvel folyt egészen
     Nékem e pohár.
     Elfelejthetetlen,
     Szerelmes, egyetlen
     S hív pár volt,
     Kit e bolt
     Örökre elzárt.

Lelkem sűrű sohajtását
     Égig emelem;
     De szívem vígasztalását
     Sehol nem lelem.
     Áztatom könnyhullatással
     Kincsem fejkövét,
     Kiáltom bús zokogással
     Czinderym nevét:
     De nagyobb kínomra,
     Ennyi sok jajomra
     Ah, sem ő,
     Sem e kő
     Nem felel vissza.

Így kell-é tehát nevelnem
     Új kínt kínomon?
     S gerliceként nyögdécselnem
     Árva voltomon?
     Nincs, akiben feltaláljam
     Veszteségemet,
     Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
     E gyötrelmemet.
     Ha már elvesztettem,
     Kit híven szerettem:
     Csupa jaj,
     Kín meg baj
     Lész az életem.

Dicső lélek! te elvetted
     Méltó sorsodat:
     Ne felejtsd el, ha szeretted
     Hív galambodat,
     Ne felejtsd el, örömednek
     Közepette is,
     Hogy híve voltam szívednek,
     S kedveltél te is,
     A menny pitvarában
     Több hérók sorában
     Vígadjál,
     Kedves Pál!
     Örök hazádban.

Én pedig ez únt világban
     Még itt maradok,
     Míg e gyászos árvaságban
     Majd elhervadok.
     Addig is a sírnak halmát
     Meglátogatom
     S gyakorta szívem fájdalmát
     Itt lejajgatom.
     Mind ide temettem
     Valamit szerettem:
     Óh, remek
     Tetemek!
     Isten hozzátok!

Alig várom, hogy érhessem
     Kimúlásomat,
     Hogy ismét megölelhessem
     Kedves Pálomat.
     Amaz elfelejthetetlen
     Mióta felszállt,
     Nékem e világ kietlen
     Pusztasággá vált.
     Óh, egek hajléki!
     Sírhalmok árnyéki!
     Lelkemet,
     Testemet
     Fogadjátok bé!

A mennyeiek karja
Így vígasztalja az özvegyet

     Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?

     Fényes napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és súgári
Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.

     Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az íly hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.

     Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.

     Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.


Elemzések

A vers címe és tartalma alapján egy özvegy asszonynak a férje sírja fölött érzett keserűségéről szól. A versben az özvegy kifejezi fájdalmát és hiányát, hogy szeretett férje korán halt meg. Az özvegy hiányzik a férje társaságából és vigaszából, és kétségbeesetten keresi a megkönnyebbülést.

A bibliatudomány szempontjából a versben felmerülhet a kérdés, hogy miért történt ez a tragédia, és hogyan viselkedik az özvegy Istennel kapcsolatban. Az özvegy kétségbeesett és megszomorodott, és ezért felvetődik a kérdés, hogy hogyan hatott ez a helyzetre a hitére és az Istennel való kapcsolatára.

A patrisztika szempontjából a vers talán arra utal, hogy a halál és a szenvedés része az emberi életnek, és hogy az özvegynek megtapasztalnia kell a fájdalmat és a veszteséget. Az özvegy nyilvánvalóan hitetlenül fordul a halál és a szenvedés felé, amelyeket kegyetlennek és igazságtalannak tart.

A skolasztika szempontjából a versben az özvegy szerepét lehetne vizsgálni, mivel az özvegy kétségbeesettebb és pesszimistább, míg a mennyeiek egy vigasztalást kínálnak neki. Ez felveti a kérdést, hogy az özvegynek mennyire képes elfogadni ezt a vigaszt és hogyan hat ez a hitére.

Ezenkívül a versnek más teológiai értelmezései is lehetnek, például a Jó és rossz problémájára való utalás, vagy a hit és remény fontosságára való hangsúlyozás.

A vers tehát teológiai szempontból különböző nézőpontokat és kérdéseket vet fel a halál, a szenvedés, a hit és a vigasz témáiban.

A vers első részében a szerző lamentál a szeretett személy halála felett. Az egyedi kezdeti sorok és az "Óh halál! / Hogy valál / Ilyen kegyetlen?" kérdés hangsúlyozzák a keserűséget és a fájdalmat. A versszakok rímképlete és ritmusa a XVIII. századi költészetben megszokottak, ami jelzi a mű költői hagyományait.

A vers második részében a szerző megjegyzi, hogy a halott fiatalon és váratlanul távozott, alig élve meg az ifjúságát. Emellett kiemeli az általa elveszített személy fontosságát az életében, és azzal az érzéssel maradt hátra, hogy nincs vigasztalás számára. Ezek a motívumok általánosak a gyászköltészetben.

A vers harmadik részében a szerző arról panaszkodik, hogy nem találhat trócsanyi vígasztalást a szeretett személy elvesztése felett. A kétségbeesett sírást és az el nem nyert válaszokat jellemzi a fájdalomra adott reakcióként. Az egymásnak rímelő sorok és a szereplő személynevek használata hangsúlyozza a versek általános tematikáját és költői hagyományait.

A vers negyedik részében a szerző megkérdőjelezi újabb fájdalom és szenvedés helyett, hogy tovább kell-e gyászolnia. A költői képek, például a gerlicepár, erőteljesen kifejezik az özvegy fájdalmának mélységét és reménytelenségét.

Az ötödik részben az Özvegy megnyugtatásának hangja jelenik meg, amelyet a "Mennyeiek karja" képvisel. Az égi szereplők bátorítást nyújtanak az özvegy számára, hogy folytassa az életét, mivel a szeretett személy a mennyben boldogabb és dicsőbb, mint a földi életben valaha is lehetett volna.

A vers utolsó részében az özvegy megtalálja a vigasztalást abban, hogy a szeretett személyre gondolva várja a halálát. A szerző a költői képekkel ("futása rövid" és "hosszú nyár") kifejezi a földi élet múlékony voltát és az átmenetiségét a halhatatlanságra.

Általában véve a vers a gyász fájdalmát és az elválasztás tragédiáját dolgozza fel. Az alkotásban a középkori és a romantikus költészeti hagyományok elemzhetőek, amelyek arról beszélnek, hogyan lehet gyászolni és elviselni a veszteséget a szeretett személy halála után.

A vers nem tartalmaz olyan részeket vagy utalásokat, amelyek szorosan kapcsolódnak a mai természettudomány legfrissebb felfedezéseihez. Azonban, a természettudomány szempontjából értelmezve, néhány érdekes megközelítés tárulhat fel.

Az első négy sor arra hivatkozik, hogy a test nem más, mint a lélek lakhelye, és ahogy a test elhunyt, a lélek tovább halad. Ez a megközelítés összhangban van az emberi test és lélek kapcsolatával a tudományos kutatásokban. A neurobiológia például azt mutatja, hogy a lélek, vagy az emberi tudat, a neuronok és az agy struktúráinak működése révén jön létre, ami fizikai jelenségeken alapul.

A következő sorok megemlítik a szerelmesek korai elvesztését és az azzal járó fájdalmat. A modern kutatások kimutatják, hogy a szeretet és a szerelem érzései és reakciói neurokémiai folyamatokon alapulnak az agyban, például az oxytocin és a dopamin jelenlétére. Az emberi agy biokémiai folyamatainak megértése és az agyi reakciók elemzése szorosan kapcsolódik a mai idegtudományhoz.

A vers folytatásában az özvegy fájdalmát és vágyát fejezi ki, hogy újra találkozhasson szeretettével a túlvilágon. Itt látható az emberi vágy az élet más dimenziója iránt, ami csak elméletileg vagy vallási spekulációkon alapul. Az asztrofizika és a részecskefizika területén végzett kutatások azonban olyan elméleteket és modelleket dolgoztak ki, amelyek a világegyetem többdimenziós voltára utalnak, és a kvantumfizika is felveti a múlt és jövő meglétét a térben.

A vers végén a mennyeiek karja vigasztalja az özvegyet, és arról beszél, hogy szeretettje a menedékében boldogul. Ez utalhat a vallási hiedelmekre és az emberi lélek halhatatlanságára vonatkozó gondolatokra. Az alma-vallástudomány, a mágneses mezőkkel és a kvantumtudatossággal kapcsolatos kutatások megpróbálják megmagyarázni az emberi lélek működését és az esetleges túlvilági létezés lehetőségét.

Összességében tehát a vers néhány olyan témát érint, amelyek relevánsak lehetnek a természettudomány mai kutatásaival. Bár ilyen összefüggések nem közvetlenül taglalva vannak a versben, de a természettudományi megközelítéstől függően, számos érdekes elemet találhatunk a versben.