Gyenge rózsabokor kesereg búvában
Egy podvas vén fának hideg árnyékában.
Könnycseppek húllanak kinyílt bíbor száján,
Melyek leperegnek egypár bimbócskáján.
Egek! még elején a kies tavasznak
Fakadó leveli szomorúan asznak:
A fa ráterítvén mohos vén gallyait,
Nem ereszti hozzá a nap súgárait.
Egek! íly szép rózsát ide ki űltetett,
Mely a kertekben is díszt érdemelhetett?
Ott a több mosolygó virágoknak során
Nem epedt volna el szegény ilyen korán:
De itten a bánat sűrű tövissei
Lettek szépségének fúrdaló ívei.
Súgár mogyorófák körűlte hevernek,
De azok feléje fordúlni sem mernek;
Reá lágy tavaszi szellő sem lengedez,
Mert a vén fa tőle minden rést elfedez.
Így fonnyad magános keserűségibe -
Ah! e rózsaszálat ki ne szánná, ki ne?
Magok az erdei fiatal istenek
Kínjait fájlalják; de mit segítenek!
Gyakran vígasztalják szegénykét a nimfák,
Szánakoznak sorsán az érzékeny hím fák.
Maga a szép rózsa, csüggesztvén ágait,
Így ereszti égre bokros panaszait:
"Mért nem emészt már el vagy hévség vagy hideg?
Ilyen vadon helyen mit sínlek, mint rideg?
Vajha forgószelet támasztna valaki,
Hogy tégedet, vén fa, tőből facsarna ki!"