Mint a szőllő kebeléhez
     Szorítja támaszait,
Vagy a bús szilfa mellyéhez
     A borostyán ágait;

Mint hív galambok, egymással
     Eggyé olvadt csókjain
Félig alélva portyásznak
     Egymás hív ajkain:

Óh, ha úgy ölelhetnélek
     Én téged s te engemet,
Ha úgy szorítná, míg élek,
     Hív szíved hív szívemet;

Ha csókjaiddal csókjaim
     Úgy egyesűlhetnének,
S ajkaidról ajakaim
     Örökké függhetnének:

Az istenek szálájában
     Úgy megvetném a nektárt,
A menny ambróziájában
     Úgy én nem tennék sok kárt.

Hosszas csókjaink folytában
     Örömmel alélnék el,
S szádból e boldog órában
     Édes halált szívnék fel.

Jövel, óh jövel, haljunk meg!
     Már megy lelkem kifelé:
A halálban se váljunk meg,
     Siess karjaim közé.

Amely kéz hív hamvainkat
     Egymástól elszakasztja,
Bontván csendes álmainkat,
     Óh, átkozott légyen a'!

A mirtusok hűs bóltjában,
     Hol elhúnyni találunk,
Egy zőld sírhalom magában
     Jegyezze hív halálunk.

Lelkeink pedig menjenek
     Egyesűlt lehellettel,
Csókok közt emelkedjenek
     A boldog egekbe fel.

Ama szerencsés mezőkre,
     Hol örök élet hever,
Hol a mennyei tetőkre
     Zúzt a bús tél nem kever;

Amelyek zőld határjára
     Halhatatlan tavasz néz,
S örök fényt fest hűs aljára
     Ama mindenható kéz.

Hol a fák szebben virítnak,
     S a szellők fuvallási
Tisztábbak, s jobban újítnak
     A folyók mormolási.

Ahol a nedves szemekről
     A bús könnyek lehúllnak;
Ahol a vérzett szívekről
     A fájdalmak elmúlnak.

Ahol a hív szeretőket
     Örök láncok kerítik,
S egymással szerelmek őket
     Örökre egyesítik.

Ahol Pháon bús Sapphóját
     Megöleli végtére,
És Petrarca hív Lauráját
     Forrón nyomja szívére.

Ahol kevesebb bánattal
     Néz Abelard hívére,
Helóízt jobb foganattal
     Tanítja szerelmére.

Óh, égi örömérzések! -
     Nézd, az ég már nyílva vár:
Jer, haljunk meg, én nem kések,
     Óh, bárcsak ott volnánk már!