Keresés:

Csokonai Vitéz Mihály

Horváth Ádámhoz

Indúlj, Múzsám! kettőztessed mindaddig lépésedet,
Míg meglátod a Balaton kies partján Füredet,
Azt mihelyt meglátod, köszöntsd még messzire Horváthot,
Melyre Tihany kősziklája zengedezzen vívátot.
Megtévén e tiszteletet, menj bé: maga Erato
Lesz tanúló szobájába hozzá az útmutató.
Menj bé: ő vagy Bernoullival méri a roppant eget,
Vagy a Newton csövén nézi a végetlen üreget;
Felrepűlvén nagy elméi a nap tányérja felett,
A sok ezer világoknak felfedezgetője lett.
Bújkál a tágas mindenben egy világról másikra,
A főld neki csak egy porszem, a nap tüze egy szikra.
Onnan feljűl letekintvén, e világot megveti,
A port s az abban kevélyen mászó férget neveti.
Imádja mély tisztelettel az örök Mindenhatót,
Aki csak egy légyen szóra Ily dicsőt formálhatott.
Vagy ha itt alatt keresi gyönyörűségét: édes
Múlatságot szerez neki Jaquet vagy Archimedes.
Száz ökörre becsűli ő s kincsére a világnak,
Ha kiálthat egy hevréká -t valamely igazságnak.
Most talán gyönyörködteti mélységes elméjét a
Legnehezebb algebrának betűivel Viéta;
Vagy ha most nem tetszik neki társalkodni azokkal,
A léleknek természetét magyarázgatja Lockkal.
Megtekínti, megvizsgálja, s ítéli messzelátó
Elméje, mit tartott erről Leibnitz, mit tartott Plátó.
Múzsám! ekkor meg ne szólítsd, állj meg a háta megett,
Figyelmesen, de csendesen vigyázz rá, mit feszeget;
Meglehet, hogy nem múlatván sem Eylerrel, sem Kanttal,
Csalja únalmas óráit azzal a kedves lanttal,
Melynek hangja esméretes már mind a két hazába,
Visszaverődvén a Tihany mohos kősziklájába.
Most vagy Homerusból nézi, miként pusztít a görög,
Achillesnek a fiáért Priamus hogy könyörög;
Vagy Marónál az elhagyott Dido sorsát fájlalja,
Vagy Turnussal a halálos seregeket nyargalja.
Sőt talán most éppen maga írogat oly verseket,
Az időnek acél foga meg nem rága melyeket.
Thaliának kebelében űlvén, magát múlatja,
A füredi hegytetőkben az ekhót hangoztatja;
Csendesedvén a szelek is Ily gyönyörű szózaton,
Egyengeti feltornyozott habjait a Balaton:
Te pedig szemes légy Ily nagy érdemű hazafinál,
Elébb megnézd, de okosan, mit dolgozik, mit csinál,
Ha látod, hogy Sophoclesnek olvasásához űle,
Vagy Lucretius s más olyak vagynak nyitva körűle,
Ekkor meg ne háborítsad, Múzsám! s intsen meg téged
Jóelőre a te kevés érdemed s tehetséged.
Gondold meg csak, mi vagy még te ama laurust kötözött
Nagy poéták, a nagy Horváth nagy barátai között,
Esmeretlen hevertél még a Sexta domb aljába,
A Nagyerdőn az alacsony mogyorók árnyékába,
Míg a hír a Tócó partján túl sem vitte nevedet,
Hol csikorgó nádsípodon kínzottad énekedet.
Te, kinek még homlokodon nincs egyéb bodzafánál,
Okosan járj a borostyánt érdemlett poétánál,
Csak úgy merjed őt elfogni édes andalgásától,
Ha kezébe vagy Mikolát vagy Codrust lenni látol,
Menj közelebb akkor hozzá, s add meg a tiszteletet,
Melyet a két haza az ő kettős érdemére tett,
Ő az, aki magyar hangra tanítja az erdőket,
Hangoztatja scítha nyelven pergő versekkel őket,
Mely verseket ti is méltán, óh méltán, irígyletek,
Ti a boldog kultúrával dicsekedő nemzetek.
Ő a feledékenységnek gyászból kötött fedele
Alól a Honor várába két nagy nevet emele,
Midőn általa Hunyadi halhatatlanná leve,
Magának is el nem kopó örök oszlopot teve;
Melyet meg nem emészthetvén sok száz időhaladék,
Háláadó csókkal venni fog a késő maradék.
Míg az áldott Hunyadi név fennmarad a hazában,
Horváth dicső neve is zeng minden magyar szájában:
Ő az, aki csak egy rövid nyári éjtszakájába
Minap magyar hangot adott Uránia szájába,
Kinek bátor lekötözték láncok minden tagjait,
Mégis feljárta a Minden végetlen abroncsait.
Tekintvén a csillagokról a mesés régiségre,
Annak elmés kőlteményit hinti a hímzett égre,
Onnan ide lerepűlvén, ahonnan oda hágott,
Philosophus szemmel nézi azt a lelkes világot,
Hol sok homályos helyeken s kövecses tekervényen
Kell utazni a Lockoktól egyengetett ösvényen.
Ott is magyar őltözetben e nem esmért határt a
Többi bőlcsek nyoma után ő egészen feljárta,
S amiket egy olyan elmés bőlcselkedő szem lát ott,
Azokról egy magyar nyelven szóló könyvet bocsátott.
Indúlj haza! s örömkönnyel fogadd vígan azokat,
Akik arra érdemessé ekkép tészik magokat.
Nem régen kezdik fiaid nyelved becsűlni, máris
Sokan vagynak, kit tisztelne maga Berlin vagy Páris.
Őltöztetik a francia, német s anglus könyveket,
Ami nagyobb, magoktól is készítnek oly remeket,
Melyből, a magyar ész dísze milyen legyen, kitetszik,
Kivált ha darabosságát jobban-jobban lemetszik.
A többek közt, kedves hazám, tiszteld azt a Horváthot,
Kit az ég egyik nyelvünket-szépítőnek bocsátott.
Ki a maga hazájának egy nagy érdemű fia,
Kit tisztelnek Calliope, Urania s Thalia.
Te is, Múzsám! úgy szedd öszve minden tehetségedet,
Hogy méltónak ítélhesse Horváth tiszteletedet.
Sokszor a barátság eggyé úgy forraszt két szíveket,
Hogy a harmadik enyv gyanánt fogja öszve ezeket.
Te is, hogy kedvet találhass Horváth Ádám szívébe,
A Kazinczy fávorával menjél Horváth elébe.
Így lesz, hogy akit barátja barátságába látott,
Barátja után úgy tartja, mint egy kedves barátot.
Ha e' nem is, csak a' legyen, hogy rád egyet tekíntsen,
Nagy érdem ez olyan helyre, ahol sok érdem nincsen.
Már akármi köszönetit szívem viselő számnak
Csak mondjad meg az egyenes szívű Horváth Ádámnak.
S ha kérdezi, ki lehet az, ki tiszteli Horváthot,
Mondjad, hogy a' téged hozzá Debrecenből bocsátott.
Ama múzsák lakhelyéről, hol tudományok atyja
Fiait deák hínárral zavart vízből itatja.
Tedd hozzá, hogy míg lehelnek tüdője hólyagjai,
Addig igaz tisztelője s híve lesz Csokonai,
Két hét múlva már a Mérték egyesűlvén a Nappal,
Egyenlővé lesz a rövid éjjel a hosszú nappal,
MIkor az ősz a szőLLőnek frIss LeVét kItekerI,
Borát VIg szIVVeL ItatIa, IVóIát főLDhöz VerI.

1792. szept. 8.

Írd meg a véleményed Csokonai Vitéz Mihály Horváth Ádámhoz című verséről!
Csokonai Vitéz Mihály további versei: