Amint a Bosporus Európát mossa,
Másfelől Ázsia partjait
csapdossa,
Itt büszke habjai dicsekedve folynak
Kevély fala alatt
Konstancinápolynak,
E másik Rómának pompás düledéki
Borzasztó árnyékot bocsátanak
néki.
De jöszte be, Múzsám, a városba velem,
Téged nem rettenthet itt semmi
félelem.
Mennyi kincs, óh Múzsám! mely sok gyöngy s patyolat,
Mennyi nép, melyet visz csak egy
parancsolat!
A tágas utcákon sok veres selyembe
Őltözött törökök találkoznak
szembe.
Kevélyen ugratják az arabs paripát,
Szíván ázsiai dohánnyal tőlt
pipát.
Csillámló kardjoknak gazdag brilliántja
Az olcsó aranyat megvetéssel
szántja.
Itt néz ki egy dáma, de irígy fátyola
Minden szépségeket tőlünk
béburkola.
Jer, Múzsám, láthatsz még sok száz szebbet szembe,
Hogyha bémégy ama firhangos
hárembe.
Ez olyan magazin, vagy inkább kalitka,
Amelyben csirippol a császárnak
titka.
Oly templomsekrestye, melyben a zultánnak
Erőt, egészséget sok hívek
kívánnak.
És ha érkezése hallatik Szelimnek,
Sok száz előkontyú turbékol egy
hímnek.
Mikor excerpálni akar únalmába,
Bémegyen e dáma-bibliothékába,
Hol sok ázsiai pergamen membrána
Író pennájának megnyílni
kívánna.
De kisiess, Múzsám, mert majd a császárnak
Dactilust éneklő múzsáihoz
zárnak.
A szemfűl heréltek utánad zúdulnak,
Jer más oldalára a fénylő
Stambulnak.
A roppant templomok, nézd, miként kérkednek
Nevével a bennek lakó Muhamednek!
Amelyekbe sok szent bőgéseket halla
Az ezekben igen gyönyörködő
Alla,
Ki örűl, hogy nevét a felhőkre hányja
Zőld selyem turbánban fénylő
muzulmánja,
S könyörűlvén hozzá esdeklő táborán,
Szentebb lesz az ilyet ígérő
Alkorán.
Ti is itt állotok, kőszálnyi mecsetek,
Melyek a fellegek közé
rejteztetek!
Hegyes tetőtöknek aranyozott holdja
Fényével az égi holdak számát
toldja.
Óh, e népre, óh mely sűrű felhőt vona
A szentség színével bémázolt
babona!
Denevér babona! bagoly vakbuzgóság!
Meddig lesz körmöd közt a
Mindenhatóság?
Míg űlsz a királyok koronáján, kincsén?
A vitézek kardján s a népek
bilincsén?
Míg az emberi nem hajdan a természet
Együgyű keblében nyugva
heverészett,
Nem emelted még fel kiáltásod szavát,
Hogy keresd a vak éj fiainak
javát.
Boldog volt a világ s e hiú szó: Szentség,
Nem volt a legszörnyűbb
gonoszokra mentség.
Állott a Természet örök építménye,
Élt az emberiség legszentebb
törvénye.
De miólta ennek sok romlást szenvedett
Oldalába raktad, bal madár!
fészkedet:
Azólta számodra rakja a lenyomott
Értelem azt a sok felséges
templomot.
Azólta adja ki a kenyért házából,
Kikapván éhhel holt kicsinyje
szájából
A szent névre vágyó, balgatag anya is,
Hogy tudjon mit rágni dervised
foga is.
Sok bolond kiadja utolsó fillérét,
Leteszi a mennynek árendáját s
bérét,
Hogy mikor az óltárt építik számodra,
Kecskeszőrt vihessen ő is
óltárodra.
Nappali altodban látsz ezer álmokat
S éjjel a népek közt húholod
azokat.
Jőjj ki a nappali fényre, hadd láthassunk,
S mennyei képedet látván,
imádhassunk.
Te a vak homályban rakod a templomot
És onnan ígéred a paradicsomot,
S csak bétolongjanak hozzád a moséba,
Az észt és a virtust hagyod csak
kardéba.
Hát már hogy valaki bőjtölget pénteken,
Hogy étlen s mezítláb jár a
szent helyeken,
Olyan nagy érdem-é egy-két liturgia,
Hogy az ember azzal lehet Isten
fia?
S hogy paradicsomba és mennybe részt vegyen,
Szükség, hogy skeleton és
zarándok legyen?
Külömben nem lehet idvezűlt törökké,
Ámbár emberséges ember volt
örökké.
Egy paradicsomot magának így tetet
Minden nemzet s abból kizár más
nemzetet.
Természet! emeld fel örök törvényedet,
S mindenek hallgatni fogják
beszédedet.
E kézzel fogható setétség eltűnik,
Az éjnek madara húholni
megszűnik.
Egy jóltévő világ a mennyből kiderűl,
S a sok kigondolt menny mind
homályba merűl.
Ah, ti máris abból fakadt indúlatok!
Nyelvemre harsogóbb hangokat
ontsatok.
Emelkedj fel, lelkem! - előre képzelem,
Mint kiált fel szóval egyet az
értelem,
S azonnal a setét kárpitok ropognak:
A szívről az avúlt kérgek
lepattognak;
Tárházát az áldott emberiség nyitja,
Édes fiainak sebeit gyógyítja;
A szeretet lelke a főldet bételi,
S az ember az embert ismét
megöleli.
Eloszlanak a szent s a panaszos hangok,
Boldogító érccé válnak a
harangok.
Azzal sok száz embertárson segítenek,
Amin most egy cifra tornyot
építenek.
Siess, késő század! jövel, óh boldog kor!
Én ugyan lelketlen por leszek már
akkor,
De jöttödre vígan zengem énekemet:
Vajha te csak egyszer említnél
engemet
Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle,
Nemes útálással halnék ki
belőle.