A ragyogó napnak díszes ábrázatja
Magát a kékellő égen mutogatja.
A vízen mosolygó súgárok magokat
Mossák, de jaj, nézzük, mi leli
azokat?
Aeolus irígyli, a kamarát nyitja,
A háborgó tengert mindjárt
felindítja.
Mozgatja a felhőt s egyiket másikhoz
Üti öszve és így a' könnyen
essőt hoz.
A ragyogó napfény hirtelen elborúl,
Zeng az ég, zúg a szél, a tenger
háborúl.
A nagy Álpesekről a szelek leszállnak,
Melyek mormolással tengerpartra
állnak.
Mindjárt a sós tengert fenekig forgatják,
Legbelsőbb gyomrát is a főldnek
mozgatják.
Az elóldott szélvész hánytat vízhegyeket,
A langoló mennykő szaggat
fellegeket.
Itt a zúgó habok csak öszveütődnek,
S így küszködvén, messze
egymástól verődnek,
Törik az árbocfa, hajó orra szakad,
A hajóba a víz mindenfelől
fakad.
Romlik a sok kötél, a hajó repedez,
Hajóba házakat csupán az ég
fedez.
Törnek a vasmacskák, hajó hányattatik;
Caronhoz utazni hajós hívattatik.
Melyet látván hajós, jajgatásra fakad,
Gondolván, hogy ég, főld
mindjárt öszveszakad.
Hajósra már halál sárgája ráűle,
Benne minden vére egészen
meghűle.
Úgy látszik, hogy az ég barnúl s búsúl belé,
Tudván, a dühösség mint ront
mindenfelé.
De ha kedvező szél kezd szépen lengedni,
Akar a haragos tenger is engedni.
A megmaradt hajó űl szelek szárnyára,
Úgy siet a hajós a feltett
tanyára.
Kipihent erővel úgy csendesen mennek,
Mi baja, kérdezvén, volna annak s
ennek.