Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyadon repűlnek;
     Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét kaósz ölébe dűlnek.

     Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
     És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

     Téged szűlt-é a világ?
Vagy a világot is te szűlted éppen?
     Mert ha csak nincs napvilág,
Nem mérhetünk időt mi semmiképpen.

     Hátha tőled, óh idő!
Te aki mindenünket öszverontod,
     A nap is holtszénre fő?
És láncodat magad zavarba bontod?

     Mert, ihol lám, mindenek,
Bár bírtanak szépséggel és erővel,
     Változást szenvedtenek,
Vagy semmiségbe mentek ők idővel.

     Lám az ég forgása is
Idővel újabb változásba lészen,
     Lám a csillagokba is
Ki most derűl, ki béborúl egészen.

     Hát de mennyit szenvedett
Már ekkorig főldünknek állapatja,
     Hogyha a feldűlyedett
Tenger, vagy Etna lángja szántogatja?

     Sok faluk határain
Ma delfinek cicáznak a vizekben,
     S a csigáknak házain
Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben.

     Sok merőfőld már sziget,
Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak,
     És ahol hegy volt s liget,
Fenéktelen sós tengerek fakadtak.

     Így teszel te, óh idő!
A nemzetek forgó enyészetével:
     Most az egyik nagyra nő,
S a másik elmúlik saját nevével.

     A vitézlő Pártusok
Régólta szolgaság alá kerűltek:
     S a bozontos Gallusok
Ma már a hérósok sorába űltek.

     Már ma ökrök szántanak,
Hol Trója, a világ csudája állott:
     És ahol szántottanak,
Most London, a világ csudája áll ott.

     Óh, ha a nagy nemzetek
Sorsán hatalmad így előmutattad:
     Hát mi, gyarló szerzetek,
Mit várhatunk - mit várhatunk miattad?

     Gyermek-, ifjú-, vén-korunk,
A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse,
     Ép, beteg voltunk, s torunk
Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse.

     Futsz te, nem vársz senkit is,
Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál.
     Ím, te, míg ezt mondtam is,
Öt-hat parányi perceken kimúlál.

     Nem lehet jelenvaló,
Csak múlt a jövendő pont lehet tebenned;
     És miként a puszta szó
Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned.

     Így repűlt el tőlem is
Sok kedves esztendőm sebes-haladva;
     S meglehet, hogy nékem is
A véghatár ma is ki lészen adva.

     Úgyse volnék már gyerek;
Négyszer hat esztendőt eléldegéltem,
     S eszerént az emberek
Szűk életének harmadáig éltem.

     Vajha már - ha több nem is -
Mindegyik esztendőre jutna benne
     Egy - csak egy órácska is,
Amely az érdem oszlopára menne.

     Kész vagyok meghalni - kész,
Csak ezt tegyék síromnak a kövére:
     ÚTAS! ITT FEKSZIK VITÉZ.
EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. -

     Ámde hogyha oly nemes
Szép tettek életembe nem tetéznek,
     Hogy halála érdemes
Légyen dicsőitésre még Vitéznek:

     Semmi, csak te, óh Lilim!
Te, akiért az életet szerettem,
     Csak te légy, Lillám, enyím:
Mindég fogom becsűlni, hogy születtem.

     És mivelhogy a napok
Elseprik a legédesebb időket:
     Míg az ifjú hónapok
Virítnak, el ne is veszessük őket.

     Elfut a nyájas tavasz,
A bársonyos hajnalra gyászköd árad,
     A kinyílt jácint elasz,
A rózsaszál egy délbe is kiszárad:

     Így az ifjúság maga
Majd elrepűl vidor tekintetedről,
     És az Ámor csillaga
Eltűnik ám kacsingató szemedről.

     Akkor, ah! rózsáid is
Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni,
     Akkor érző szíved is,
Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni.

     Én is akkor csak hideg
Vérrel barátkozom, hideg Lilimmal,
     Úgy napolván, mint rideg
Vén pelikán, ifjú daljaimmal.

     Míg tehát az lenne még,
A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük.
     Míg az élet lángja ég,
Egymást viszontöröm között szeressük.

     És ha semmi érdemem
Nem fog fejemre zőld babért tetetni,
     Semmi sem! mind semmi sem!
Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni.

     Híremet s nagy voltomat
Ne trombitálják messzi tartományok,
     Más ne tudja síromat:
Te hints virágot arra s a leányok.


Elemzések

A vers teológiai szempontból az idő múlását és az ember életének rövidségét fejezi ki. A versben megjelenik az idő folytonossága és az emberi ész korlátai közötti kontraszt, valamint az idő által vezérelt változások.

A bibliatudomány szempontjából a vers rámutat a Teremtés könyvében megfogalmazott időtelenségre és az emberi időhöz képest véges időre. A versben feltett kérdés, hogy az idő a világot szülte-e vagy a világ szülte az időt, kapcsolódik az Isten teremtő cselekedetéhez és az emberi időhöz való viszonyhoz.

Patrisztikus nézőpontból a versben megjelenik az idő múlása és az emberi élet rövidsége, ami az esendőségre és a bűnbeesés következményeire utalhat. Az idő visszafordíthatatlansága és az ember halandósága rámutat az emberi létezés múlandóságára és az örök életre való vágyra.

A scholastikus filozófia szempontjából a versben megjelenik az idő és az örök közötti kontraszt, valamint az idő természetének filozófiai megfogalmazása. Az idő által vezérelt változások és a múlandóság rámutat az idő tapasztalati és filozófiai jelentőségére.

Más szempontból pedig a vers az ember múlandó és elkerülhetetlenül halandó természetére reflektál, és arra buzdít, hogy értékeljük az időt és szeressük egymást, míg még lehetőségünk van rá. A versben megjelenik az egyén személyes értékvilága és az Emberi méltóságot hangsúlyozza.

Összességében a vers teológiai szempontból rámutat a múlandóságra és az embernek a változó világban elfoglalt helyére. A keresztény teológiai és filozófiai szemléletet tükröző kérdésekkel és ellentétekkel a vers összefüggésbe hozza az időt és az emberi sorsot.

A Csokonai Vitéz Mihály Újesztendei gondolatok című vers természettudományos szempontból vizsgálva a következők tartoznak hozzá:

1. Az idő fogalmával kapcsolatban a versben szerepelnek olyan gondolatok, hogy az idő futós és sebessége nagy, esztendeink repülnek a sasszárnyán, nincs kezdete és vége. Ezek a megfogalmazások érzékeltethetik a modern fizika idejét, az abszolút idő fogalmát, amelyet Einstein relativitáselmélete megkérdőjelezett.

2. Az idő kapcsolata a világgal is szerepel a versben. A költő megkérdezi, hogy az idő szült-e bennünket, vagy mi szültük a világot. Ez a gondolat kapcsolatban áll a modern kozmológiával és az Univerzum keletkezésének kutatásával.

3. Az idő és az emberi tevékenység kapcsolatát is érinti a vers. A költő azt kérdezi, hogy az idő befolyásolja-e a Nap működését vagy hogy az idő milyen hatással van az ember tevékenységére és változására. Ez a gondolat összefüggésbe hozható a naptevékenység és az időjárás tudományával.

4. A változás és a múlás motívuma is jelen van a versben. A költő arra utal, hogy mindennek változnia és elmúlnia kell az idővel. Ez a gondolat kapcsolódik a modern természettudományban vizsgált dinamikus rendszerekhez, ahol a változás és az időbeli fejlődés kulcsfontosságú.

5. A természeti jelenségek és geológiai folyamatok említése is utal a természettudományra. A versben szerepelnek olyan képek, mint a delfinek cikázása a vizekben, a tenger feldúsulása vagy a fakadó tengerek. Ezek a motívumok a biológiai és geológiai változásokkal és folyamatokkal hozhatóak összefüggésbe.

6. A változó nemzetek, népek és kultúrák sorsának említése szintén releváns a mai természettudományos felfedezésekkel kapcsolatban. Az emberi társadalmak fejlődése és átalakulása, valamint a nemzetek történelmi és kulturális változásai az antropológia és a társadalomtudományok aktuális kutatási területei.

7. Végül, a vers végén a költő hozzáteszi, hogy míg az élet lángja ég, addig szeressék egymást és ne veszítsék el az értékes időt. Ez az üzenet kapcsolatban áll az emberi boldogság és életminőség tudományával, valamint az idő menedzselésével és értékesítésével.