Keresés:

Dsida Jenő

Sötétség

Hervadó hegedű, magábanéző
jácint, égrefutó, sovány sikoltás.
Isten, mennyi nehéz, fájó dolog közt
jársz, keresve a régi boldog embert...
Lásd, babrálgatok itt a bánatommal,
néha öntözöm és olykor mosolygok.
Úgyis elmúlik - ó, a néma fegyver
lassan föl-fölemelt s megint lehulló
torkát eltömi már a barna rozsda.
Tóba nézek, a mély varázstükörbe:
régi napjaim ülnek ott magukban
s édes hullaszagot lehelnek. Ócska
nyakkendőmön a kedves könnye reszket,
éjszakámban egyetlen, árva csillag,
ékkő, mely legurul s a tóba tűnik.
Rémet lát a fehér, magábanéző
jácint, holt hegedű homályba sóhajt...
Minden búteli dalt be kell fejezni:
nem vígasztal a szó, a régi gyermek
rőt rakéta merész, magasra pukkant
pompájára nem is nagyon figyel már.
Játékostora eltört. Furcsa angyal
száll fölötte borongva és suhogva,
s ő csak áll a viharszagú sötétben...

1930

Írd meg a véleményed Dsida Jenő Sötétség című verséről!
Dsida Jenő további versei: