Keresés:

Gyóni Géza

A MAGYAR IFJAKHOZ

1902.

Ne mondjátok ti a »Kossuth fiának«
Fennen kérkedve, büszke magatok!
Hálát is néki, jó »Kossuth apánknak«.
Méltatlan ajkkal, óh, ne adjatok.
Szellemidézni nagy koporsójához
Áhitó szívvel jártunk el csupán -
Óh, sérti most, mit szívetek elé hoz;
Csinált virág a honfi könny után.

Ha annyi láng hevíti majd a lelket,
Amennyi láng az ő szivében élt,
Ha majd az árral nagy tusára keltek
Ez árva honnak szent szerelmeért,
Ha porrá égett kebletek tüzében
Mind, mind az ő, az Eszme ellene -
Szabad ajkakról szent imádságképpen
Akkor hangozzék a Kossuth neve!

Addig - kiáltsa bár csinált érzését
Ország-világgá százezer ajak,
Csodás alakját érctáblákba véssék,
Magasztaló dalt hadd daloljanak, -
Addig Kossuth nem lesz a mi Kossuthunk,
Addig az érc lelketlen érc marad,
Amíg csak egybeforrni nem tanulunk
Lelkének izzó kohója alatt.

Nem, nem sivár szó, melyet az üres sziv
Röpit magából, - tett beszél manap.
Hol eszme ellen eszme nagy harcot viv,
Parázs lelkek csak ottan forranak.
Kicsiny viszályban Isten sujt a népre,
Mely szépért lelkesedni nem tudott -
Én nemzetem te, áldd az Istent érte,
Amért minékünk adta Kossuthot.

Ő megtanitott, hogy kell lelkesedni,
Azért, mi egy és szent, igaz, - magyar,
Melyért előtte hősök büszke sergi
Enéltük adták inkább, mint a kart;
Oroszlán harca megtanitott minket,
Hogy kell áldozni életet, babért
S jaj, bús tanulság, mit halála hirdet;
Meghalni messze hontalan honért...

Rákóczi lelke újra, újra villan:
Árpádok népe nem lesz soha rab.
Nem süllyedt még le, nem süllyed poriglan -
Kossuthnak lelke örökünk marad.
A honnak olthatatlan hő szerelme -
Nagy, szent örökség, ezt hagyá miránk,
Ezért harcoljon vas kar, éles elme,
Forrjon mi hő vér, égjen ami láng!

Kossuth nevével, Istenünk nevében
Fel újult harcra, ifjak, fel tehát!
A nyílt magyar szív egy igazban éljen:
Szeresse, védje gázolt igazát!
S ha megharcoltuk itt e földi harcot,
S egy életért - honn sír borul reánk:
Kinek nevével lelkünk égve harcolt,
Fiának vall majd nagy Kossuth apánk!


SZENT HAMVAK

Állok, szabadság, ódon templomodban.
Mi benne fény volt, itt van, összehordtam.
Mártírkoporsó, vérpad benn az oltár,
Tört békócsörgés a dícsérő zsoltár;
Tépett zászlók, rúdjukról leszaggatvák,
A csonka jelszó rajt: Isten - - szabadság...
S a szent csaták elnémult orgonája:
Tört, csorba ágyúk fekszenek sorjába,
Ahogy a végső fönséges akkord,
- A zsarnokok ítélő harsonája -
Halált lehellő ajkukon fagyott...

Éjfélre jár és én magam vagyok.
A fáklyafény inogva végsőt lobban -
Állok, Szabadság, ódon templomodban.
És visszahívom tűnt korok csodáját;
A dűlő oltárt újra környülállják
Az áldozók, a rajongók, a szentek
S imádatánál az ezerszer szentnek
Halottszín arcuk vérpirosra válik,
Ahogy az esküt mormolják: Halálig!...

Izzik, forr, sír az oltáron a tűz -
Elfut a hőség, hogy szívembe tűz -
S a szentelt oltár égre kúszó lángja
Hogy belémarkol a rab éjszakába:
Hallom, hogy zúg, zsong a legszebb hozsánna,
Tört lánc csendül a szent harmóniába,
A néma ágyúk újra mennydörögnek,
Csorbult acélok cikázva zörögnek -
Szemem kigyúlad: elvonulni látok
Régi regés kort, legendás világot.
Csótáros, hódos paripák robognak,
Hallom moraját zárt kuruc soroknak -
Poros felhőben ércsarkantyú villan.
Patkók robaja lehat a poriglan.
Aranykantáros, hódos, büszke ménen,
Mint a Hadisten küldötte, kevélyen
Tekintve végig a csatatéren,
Rákóczi megjelen...

Rónán reccsenve rézdob ütődik,
Tárogatóhang búg a felhőkig,
Lobogók, fekete-pirosak, lehajolnak,
Köszöntik urát szabadult magyaroknak.
És mint a szélvész, nyargalnak nyomában,
Ahogy kiáltja: Kurucok utánam!
S zúg, zendül a szél trencséni gyepen,
Rákóczi hada repül ott sebesen, -
A vén csatakígyók tüzet ontva morognak -
Lantos viszi hírét haragos kurucoknak...

Százszor szított tűz üszke végsőt lobban.
Állok, Szabadság, sötét templomodban.
Mi benne fény volt, elhamvadt, kiégett. -
- Fáklyát elő! Én félem e sötétet.
Csak szenes üszkök, szálló, szürke hamvak,
Amik a lángok hűlt helyén maradtak
S a végtelen csönd, a fojtó, lelketlen
- Egy lidérc, mely megüli a lelkem. -
Zászlók foszlányát szellő se lebbenti,
S kik itten álltak, nincs közülök senki.
Árnyék se leng a szürke falakon,
A csonka ágyúk néznek rám vakon.
A tördelt láncok újra összeforrva...

- Hazugság! én láttam őket porba!
E holt ágyúk egy perce még dörögtek.
Robaja hallott patkóvágta rögnek.
E tépett zászlók sápadt fakó rongya
Suhogó szélben lobogott kibontva.
Hazugság! itt e néma, szürke hamvak
Hideg parazsán lángok égre csaptak -
Te nagy, hazug csönd, felelj, hova lettek
Az áldozók, a rajongók, a szentek!?

És szél sír át az ódon falakon,
Éjféli csöndben halkal zsongás támad,
- Elhaló hangja zsoltár dallamának -
S láthatlan ajk beszédét hallgatom:
»Oltár, melyhez nemzet imája forr,
Oltár, melyet minden cudar tipor,
Oltár, melyen az áldozó elég:
Magyar szabadság, a tiéd, tiéd!
És nincsen áldás, nincsen köszönet,
Mert átok fogta ezt a nemzetet,
Minthogyha vernék pokoli hatalmak:
Hogy gyujtsa, gyujtsa oltárán a lángot,
Hogy gyüjtse, gyüjtse csak a szürke hamvat.
Soha ne lássa meg - a szabadságot!
Elégett rajt az első áldozó,
És el fog égni tán az utolsó -
De addig óh csak gyüjtse, óvja óva
Szent hamvaikat egy nagy koporsóba.
Nagy koporsóba, óriás hamvvödörbe,
Ebbe a százszor árva magyar földbe -
Míg mind együtt lesz, ami lángolt, égett
Izzó keblében egy bús ezredévnek,
Véres keblében ebmardosta népnek...

És jőni fog a végső, az utolsó,
Megroppan majd a kárpáti koporsó -
És jőni fog majd szélnek zendülése,
A győzedelmes, fényes ünneplésre,
Mikor a végső fönséges akkordra
Megnyilik az ércajkú orgona,
Mikor nem lesz majd kishitü, ki féljen.
Szent hamvak üszke akkor száll a szélben.
Minden kebelbe csóvát vet egy szikra,
Hunyó parazsát égő lángra szitja:
Ami panasz volt, ujjongásra váljon,
Ami könny elfolyt, elégjen a lángon,
Mi égre sirt, a bút örömre váltsa
Rab éjszakából szebb föltámadása!«

S im messze virrad. Fáklya kialszik.
Tárogatóban lágy zene hallszik.
Marmora parton, galatai rögbe
Kapa vágódik, éjfélbe sürögve.
Marmora parton támad sebes szél
Egy temetőről örömhirt beszél.
Kongatja félre a nagy harangot,
A magyar rónán zúgva barangol,
Hívó hang harsan fekete éjbe:
Jertek, jertek a vezér elébe!
Fekete hamvát kurucok hozzák,
Nemzeti színt ölt nagy Magyarország,
Szomorú arcán örömtűz lángol,
Szomorú arcán nincsen gyászfátyol,
Sápadt eget lángszíne bevonja:
Minthogyha nem is temetés volna,
- Föltámadásnak ünnepe volna!


VERGŐDÉS

Csak vergődés volt, amit eddig éltem.
Karom a biztos sziklafalt kereste.
Magasra vágytam, ködbelepte mélyben -
S félig aléltan meglepett az este.
Fáradt voltam, már csak pihenni vágytam,
Csitítani e lázadó szivet -
Nyugtom nem volt közöny-vetette ágyban.
Örök, égő vágy hajszolt, kergetett.

S jártam meg újra tövises avarnak
Irtatlan útját némán, lelkesen.
Ebek hízelgőn a szívembe martak,
Ravasz ellenség várt titkos lesen.
Rózsát felvenni hogyha lehajoltam,
- Le nem szakítnék tőrül egyet is -
A porban is szúrt, - kígyó sziszeg onnan -
S a tűz lobog, az átok egyre visz.

Zsongott szivemben iratlan nóta,
Csengett fülembe sose hallott dallam.
S mely dalba öntse, múlt az ihlet óra -
Maradt örökre mélyen, leiratlan.
Jobb is. Mely elszállt - szivemből, letörve -
Csak visszarebbent, sosem értve meg, -
Levél volt, lehullt, elszáradt örökre
S rátaposott az álorcás tömeg.

Szivek gurultak szerteszét a porba, -
S kit jónak hittem - felkarolta tán?
Tisztátlan lábbal, hogyha eltiporta,
Tapsolt, ujjongott a szennyes csatán.
Amit szentül imádni megtanultam:
Isten, szabadság, nép, nő ideál,
Sárba taposva, sivár, koszorútlan;
Hazug imádság festett képre száll.

De már elég. Vérig gyötört a hajsza.
Bús, elcsigázott - megpihenhetek.
Már áll a lant a szögre felakasztva,
Iratlan nóták, Isten veletek!
Ami maradt is szivemben, kitépem -
Rózsát ki ápol jégfalak között?
Leszek tüskés ág letarolt vidéken.
A szív - az lázong még - de már törött.

Utamba tépett rózsaszál heverhet -
Utána nem nyúl ápoló kezem.
Szenvedtem én is, - nem bánt, ha más szenved,
Az árva búját már nem érezem.
Könny meg nem indít, bús panasz nem éget;
Leszek, mint más, közömbös, szívtelen.
Alszom, de már nem álmodom merészet!...
- S egy hang felel kacagva csöndesen:

Hazugság! Nem fogsz eztán sem pihenni,
Csak balga módra áltatod magad.
Töretlen úton fogsz eztán is menni -
Mi benned vágy, örökre vágy marad.
Rózsát a porba nem hagysz ezután se, -
Habár számodra csak tövise lesz, -
A rút valóság százszor sárba ránt le,
Felhők között te új eszményt keressz!

Hazugság mind! Közömbös szívtelenség...?
Sirsz ezután is a másik baján.
A szenvedőt mások csak hadd nevessék,
Te nála is jobban szenvedsz talán.
Mi dal volt benned, dal marad örökre,
Értetlen nótád úgy dúdolgatod, -
Amíg megbotlasz egy útszéli rögbe
S imába fúl el végső sóhajod...

Írd meg a véleményed Gyóni Géza A MAGYAR IFJAKHOZ című verséről!