Keresés:

Gyóni Géza

A PUSZTA KERTBEN

Hol, mikor itt jártam, a porhanyó földben
Fürge lépteimnek mindig nyoma maradt,
Főlehajtva járok búsan, törődötten,
Zúzmarás faágak zörögnek fölöttem,
Csikorog a fagyos föld égő talpam alatt.

Oda tartok most is a szőlőlugasba.
Dús gerezdek helyén kopár vesszők állnak,
Száraz kötelékük zord szél lobogtatja,
Koszorúja lehullt, csak emlékszalagja
S jeltelen fejfája áll a termő nyárnak.

Itt állt a karosszék. Egy asszony ült benne.
Lépteim zajára úgy sugárzott arca,
Ugy meg-megpróbálta, hátha fölkelhetne -
De csak visszaroskadt. Könny hullott fejemre.
Szegény kicsi árvám - úgy elmondogatta.

Aztán együtt sírtunk. Akkor nem értettem.
Csak mikor - karomba fogódzva - feljöttünk,
Támadt fájó érzés gyermeki keblemben -
Hozzája simultam jobban, görcsösebben.
A lombok suttogva hajlongtak fölöttünk.

Visszafelé tartok. Fájdalom űz tova.
Fájó veszteségem felújítja minden:
Utamban megállit a vén ákác lombja -
Akkor rámhajolt, - most - tövise arcomba?
De e seb nem oly mély, mint ez itt, a szivben.


ANYÁM

I.

S hogy jött az est, ott álltam én is
A sírok közt, a temetőbe.
Ezer kihamvadt életláng felett
Egykedvűn gyújtott gyertyát, mécseket
A sírok vén, mogorva őre.

Aztán rózsával és babérral
Jöttek az élők, gyászba, csendbe:
Kis árva, özvegy támolyogva,
Letérdepeltek a sírokra -
Imában vígaszért esengve.

S üres szívvel hogy meghuzódtam
Bús, fénytelen hant fája mellett -
Egy lány suhant - kezébe' csokra -
S fölírva a kék szalagokra:
»Anyámnak, a feledhetlennek...«

Fehér kezével oda tette
A sirra, ahol én állottam.
S hogy rám nézett - a szeme mondta:
»De jó is ennek, - nincs halottja...«
S én mondtam: nékem nincs halottam.

Nekem nincs, akit megsirassak,
Halottak napja hogyha támad.
Én nem viszek csokrot a sirra,
Melyen a drága szó fölírva:
»Feledhetetlen, jó anyámnak«...

Oh mint irigyeltem az árvát,
Mig hivő ajkkal sugta, kérte:
»Anyám az égbe, hallgasd meg imám,
Angyalszemeddel jól vigyázz reám,
Vigyázz reám, anyám, az égbe!«

Anyám! Oh, én hiába mondom...
Hallja és - nincsen feleletje...
Anyám, anyám, hallgass, - fiad kiált!
- Reám néz - óh, de nem látja »fiát«...
Halott - és nincsen eltemetve.

Ha mondhatnám egy sirra hullva:
Anyám, vigyázz rám az egekbe!
Óh, sírna, fájna akkor is szivem -
Csak ezt, csak ezt nem kéne tudni, nem:
Halott - és nincsen eltemetve.

Ki innen! El! Mit is keressen
Bús szivvel az halottas kertbe,
Ki nem áldozhat drága sír felett -
S bár bús szeméből könnyek ömlenek -
Halottja van - s nincs eltemetve...

II.

Kicsinye domb, - de nékünk két világ,
A boldogságunk van alatta:
Virágzó fánkról kis testvérvirág
S egy szentnek lelke, öntudatja...

Kicsinyke domb. Nem áll fölötte kő,
Zöld bársonyával moha fedte be.
Halott lakóján élő szemfedő
A jó anyának áldott szelleme...

III.

Ki úgy tudott szeretni gyermeket,
Óh, hogy a lelke halt utána -
Ki földi szívvel nem szerethetett,
Miért is jött az e világra?

Kit meg tud ölni még a veszteség:
Egy szőke gyermek bús halála -
Minek bocsátja földre azt az ég,
Örök bánatra, Golgotára?

Mért nem maradt a csillagok között,
Ragyogva glóriás fejével?...
Halandó testbe, földre költözött,
S lelkére ráborult az éjjel...

IV.

Vagy írva van, hogy már a jónak itt
Nincsen nyugalma?... És egy égi kar,
Hogy meg ne törje földi, bús vihar -
Magának egy-egy lelket kiszakít?...

V.

Miért is tudtál te úgy szeretni,
Ahogy ma nem tud senki, senki -
Még most is itt közöttünk járna
Alvó lelkednek fénysugára.

Míg gyermeked végét lehelte tán -
Miért nem voltál gondtalan, vidám,
Mint a divatos asszonyok...
Még most is élne mosolyod!

Jólelke vesztett kis házunkba
Mi sem maradtunk vón magunkra -
Vidáman telne most is esténk,
És téged mindig nem keresnénk.

Utam se volna bús a házig,
Hol most a lelked úgy hiányzik.
És öt gyermeknek a szivébe
Nem volna most egy szentnek képe.


VILÁGGYŰLÖLET.

A poéta:

...Igen! Gyűlölöm a világot,
Mely az örvény szélére hágott,
Melyből minden, ami nemes,
Nagy, lelkes eszme, mind kivesz,
Melyben halomra gyűl a gaz -
Sebében elhal az igaz...
Ki csüng ma már a költő álmán?

A való:

Mi bánt? Mit kiván szárnyas lelked?
Hogy üdvödet itt meg nem lelted,
Magad vagy annak csak oka.
Kínáltam minden szépet itt lent -
Te fent kerestél érhetetlent
S most minden átkos, mostoha.
Nézd, itt is csak virágban járnak -
Csak onnan tetszik oly sivárnak.
- Nem jól fekszel a légi párnán?...

A poéta:

(Csak ezt a - rímet megtalálnám!...)


I. N. R. I.

Az út mentén, a faluvégen
Ott állt a Megváltó keresztje.
Két durva fából hevenyében
Valami ájtatos szegezte.
Esőbe, hóba korhadt fája,
Nap égeti, vihar veri,
Irombán van kivésve rája
A négy betű: I. N. R. I.

Kíváncsi gyermek - hányszor álltam
Az egyszerű kereszt előtt,
Gyermekszívvel hogy megcsodáltam
A megfeszített szenvedőt.
Tövisein is úgy szerettem
Borzongva elmerengeni
S ott állt a fán a megfejthetlen,
A rejtélyes I. N. R. I.

...Egy asszony jött. Halovány képe
Maga az élő gyötrelem.
Csak odahullt a fa elébe
Búsan, szelíden, könnytelen.
S láttam, hogy arcán megcsillannak
Az enyhülő sziv könnyei -
Nem holt betű, élő beszéd volt
Már nekem az I. N. R. I.

Hogy gyönge szivbe tőrt ha vernek
Az álnok szivű emberek,
Megenyhit bánatot, keservet,
Ki mindnél többet szenvedett.
Csak menj elé hittel szívedben -
A szenvedőket szereti
A megfeszített Istenember,
A megváltó I. N. R. I.

Írd meg a véleményed Gyóni Géza A PUSZTA KERTBEN című verséről!