Keresés:

Gyóni Géza

BALLADA

Olyan bolondos egy történet:
Szegény fiúról, gazdag lányról.
A szívük fájt, a szívük lángolt.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

A lány olyan, mint a kísértet,
Hiába cifra ruha, pompa.
Nem jár ki már, csak a templomba.
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

»Mért nem születtem én szegénynek,
Vagy ő miért nem gazdagságra!?«
S az ifjú lenn csak várja, várja...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

»Hát pénz kell itt csak vőlegénynek?
Majd lesz az is! Óh, lesz egy zsákkal!«
S az ifjú küzd éj-napon által...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk édes!

És gyült a pénz - gyültek az évek, -
A zsákból már alig hiányzott.
És gyültek arcukon a ráncok...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Kacagjunk, édes!

A nyár elmult. A sziv kiégett,
Oda a fénye a szemöknek, -
Tél volt, mikorra összejöttek...
- Ugy-e, bolondos egy történet?
        Maga sír, édes?


POÉTASORS

Hosszú hajú, bohó poéta,
Fülig szerelmes volt szegény.
Omlott ajkán a sok poéma,
Sok, sok szerelmes költemény.
Aranyhaj omlott-bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S míg ábrándok közt elmerengett
Szegény poéta szép dalán,
Selyempárnáján sírt a nótán
Aranyhajú királyleány...

Szerelmes szép dal szállott, szállott,
Panaszos, árva, szárnyszegett, -
Aranyhajú királyleányról,
Kit a poéta szeretett.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
S a méla dalt míg elhallgatta
Lágy, rózsaszirmú nyoszolyán,
Csókot küldött a poétának
Aranyhajú királyleány...

De mert két ábrándos személyből
Még nem lehet bonyodalom. -
Jött egy hadnagy, dübörgő léptű,
S a kardja csörömpölt nagyon.
Aranyhaj omlott, bomlott lágyan,
A nyári fehér éjszakában -
Sarkantyú pengett szép zenében
S a koszorús lant porba hullt -
S amint jött, elfeledték szépen
Szegény, szerelmes trubadúrt...


ÁRNY AZ ÉJSZAKÁBAN

Október 31.

Éjszaka volt. A boltíves teremben
Maga maradt a wittenbergi.
Kisérő társa csak a gondolat,
Mely árnyékot vet lelke tükörére.
A gondolat, az üldöző, az átkos,
A lelkes árnyék, mely ágyához ült
És elrabolta legszebb álmait.
Ott volt vele a bús kolostor mélyén,
Álomtalan komor, vak éjszakákon,
A kételkedés nagy óráiban -
S fülébe súgott őrült dolgokat:
- Hogy nézze végig borzalom nekül
A vérfagyasztó, bús komédiát,
Melyben az állat öltözik csuhába
S a képmutatás üli orgiáját -
S ne sirjon, míg a színjátszó röhög
A meggyalázott Isten képibe...
- Elűzte akkor. De azóta, éjjel,
Mikor csak ő s a gondolat virraszt,
Csak visszatér. És gúnyos ördög-arcát
Felé forditja, bárhová tekint.
Futna előle, óh, de hallja hangját:
»Csak szószátyár a lelkiismeret,
Mely elhallgat, ha elhallgattatod!«
S amig görcsösen szoritja kezében
Az Irást, melyből önlelkét meríté,
Mikéntha most a szent könyvből beszélne,
Hallani kell a lelkes árny szavát,
Hogy lelke, teste megremeg bele:
»Bolond vagy, az! Hát azt hiszed valóban,
Hogy őrült munkád végre célhoz ér?
S amit elgondolsz: megteremtheted
Az istenlelkű ember édenét,
Hol nincsen bíró, csak a szeretet,
És nincsen törvény, csak a szeretet?
S e bús lapokra épited hited,
E könyvre, melyet Isten irt neked?
Óh, eltemette régen azt, kire
Rábizta könyvét a nagy alkotó,
S az isten-írás eltörölt helyébe
Felírta álnok lelkének szavát:
A törvényt, melynek neve: gyűlölet,
S ki végrehajtja: a felebarát.
Óh, azt a könyvet jól elrejti ő -
S nem retteg, hogy a napvilágra jő -
Miért?... Lesujtja azt maga az ember,
Ki felnyitotta hályogos szemét:
Mert a vakondok fél a napsugártól!
S jobb lenni bent az »ártatlan« sötétben,
Mint a sugáron, - amely éget is!
Bolond vagy, az, mert égeted magad
S még itt a földön vár rád a pokol!...«
...Elhallgatott és nézte kárörömmel,
A másik mennyit szenved a beszéden -
Mert szenvedett. De lelkének borúján
Már átcikázott a fényes sugár,
S ajkán a szó már nem remegve csengett.
»E könyvet itten eltemethetik.
Az ige, mely abban letéve van,
Lerázza majd a láncokat magáról
S megfényesülve fel az égbe száll.
Mert meg van irva már az isten-irás,
Melyet örökre eltörölni törtek -
A lélekből az kitörölhetetlen:
Isten-kezével abba Isten irta!
Csak még a ködlő, vak homály fedi,
Melyet a vakhit, a butitó ontott -
- De én sugárt küldök ez éjhomályba,
Sugárt, mely bennem istenszóra támadt,
Isten sugarát: a hitet, az élőt.
Hogy éget is? Tűz az! S az uj világnak
A régi hamván kell épülnie!
Pokol nekem csak a sötét homály!«...
- És hosszan, bántón kacagott reá
Az árny és ördög-arcával vigyorgott.
»Világosság kell? Hát majd gyujtok én!
Leoldom im a fátyolt, mely jövendő
Évszázadok sápadt arcát fedi.
Nézd, nézd amott a vörös máglyalángot:
A te sugárod nyomán felcsapót,
És körötte a sápadt tömeget:
Erdő, melyet megtép a förgeteg.
Ott gyászruhában özvegyek jajongnak
S a gyermek sír, ki apját veszti el...
Mert tűzbe lép, ki tégedet követ!
És nézd, nézd ottan az iromba gályát -
A nagy koporsót most te ácsolod!
Aki nevedet ajkára vevé:
Rabláncon százat hajtanak belé.
Mezítlen testen vérig vág az ostor -
Te suhogtatod most, te új apostol!
Nézd, már megindul, recseg, nyög a gálya:
Azok is érted mennek a halálba«...

»Nem értem, - Istenért, ki bennem él, -
És él azokban, kik meghalnak ottan.
Káin oltárán mindig ég a tűz -
De füstje Káin rút arcába csap.
S a máglyatűzön izmosul az eszme!
Gályára lép, igaz, ki jő utánam -
És jőni fognak mégis ezren bátran!
Kondulni fognak a halálharangok;
A gyönge sír - de hallod azt a hangot?
Korbácsütés azt el nem nyomhatá,
Mert sziklahitnek szent visszhangja az!
Hallod: Erős vár a mi Istenünk!...
Egy megszebbült kor szent himnusza az.
Korbácsoló kar régen már a földé,
De az az ének zengni fog örökké,
Mert lélek súgta, arra hallgatok.
Ostor csattoghat, máglyák tüze éghet -
Az Ur erős és én - utamra lépek!«

S mint a sugárban a tenyérnyi köd,
Oszlott az árnyék már dörgő szavára.
Vérszin palástját ölté a kelet, -
S a fény, mely fönt az iveken derengett,
Jelezte már - az újkor hajnalát...

Írd meg a véleményed Gyóni Géza BALLADA című verséről!