Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem.
Enyém vagy mégis mindörökre.
Titkos nézések, halk beszédek,
Ha más hallja is, nékem szólnak.
Nekem beszél a kacagásod
S a könnyeid nekem beszélnek.
Titkod tenéked nincs előttem.
Nekem meggyónod minden vétked,
S amit magad előtt is rejtesz,
Titkok titkát nekem bevallod.
Én állok közted és közötte,
Aki eljő, hogy leszakítson.
Mindegy, ki lesz, mert nem lesz senki.
Engem ölelsz, ha megölelnek.
Te nem lehetsz soha az enyém.
Te nem lehetsz sohase másé.
Te nem lehetsz a magadé sem -
Enyém vagy mégis mindörökre.
Nem csókoltalak meg soha.
S tán nem is foglak megcsókolni.
A csókért meg kell robotolni -
Bolond sor, de világ sora.
Nap ér napot. Már késő is tán
A csókodért futnom maholnap.
A jobb futók előbb csókolnak
S én, haj, hátul maradtam lustán.
Gyepágyakon lepett a hajnal...
Ó szép volt mégis álmodozni!
Ó szép volt mégis álmot hozni
Selyempilládra édes dallal.
Nem csókoltalak meg soha.
S átkozhatom magam ezerszer -
Ha újra kezdhetném még egyszer:
Csak csóktalan futnék tova.
Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Keritő szárnya meg ne érjen.
Szeplőtlen álmok közt fogant hited
Tartsd meg te hófehéren.
Gondold, hogy úgy száll most is még feléd
Sugárba fürdő röpke lelkem,
S tiédben áldja most is jobb felét
Gyönyörtől telten.
Gondold, hogy azt a percet esdi még,
Mikor fejed fejemhe' símul...
Ne tudd, hogy mérges kór emészti rég,
Ne tudj a kinrul.
Ne tudd, hogy fojtó hinár lepte meg
S elbóditotta láp virága...
Ösvénytelen sötétbe tévedett
A napra vágyva.
Ne jöjj velem. Itt éj van, bús, beteg.
Fertőző szóm hozzád ne érjen.
Ami hitünk volt, - már csak a tied.
Te tarsd meg hófehéren!