Mint egy tányér krumplipaprikás,
      lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
      rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -
      tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
      és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
      A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
      levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
      a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
      nagy bársonyokra...

... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
      És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
      lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.
      Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
      egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
      egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
      gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
      fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
      a repedt pajta...

... Benne csend van. Mintha valami
      elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
      Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
      megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
      eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
      napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
      gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
      Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
      tagja a szónak...

... Hallgatom az álmodó falut.
      Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
      árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
      Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
      S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
      kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
      ülök. Virrasztok.

1934 nyara