Kilóméterekkel vagyunk magunk előtt és meglóbáljuk
elvesztett
lelkeinket melyekben vágyaink virrasztanak
Eltáncolt öregek felülnek még az ágyon
Titokban fejet is függesztenek hajuk alá, hogy megtévesszék
a mitsemsejtő gondolatokat
Pedig hiába minden szakértelem mikor hajnali levegő siklik
szivünkön át
Kedvesünk ő, akinek meg kell köszönni párunk libegő
mosolygását
És mégis körülményes becsukott kézzel járni a szemünkben
A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre
mászunk
És mélyen hullámaink alatt kábelek szállnak melyek tengerbe
vetik elkorcsult fiaikat
Angyal kovályog nyelvünk felületén
Szikrasineken vörösmozdonyok zuhannak előre
Szemtől szembe
Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál
De csapzott homlokomon kinyílnak a sípok
Feszültség szemverős rakétáiban röppentsük föl a fiatalok
egyetlen osztályharcát.
1924. szept. [?]