József Attila "Mámor" című versét teológiai szempontból elemezve számos összefüggést találhatunk a bibliatudomány, patrisztika és skolasztika nézőpontjaira is.
A vers első soraiban a költő azt mondja, hogy "felverné lelkének dalával a szomorúságot és a világot". Ez a kifejezésben rejlő vallásos és teológiai töltés arra utalhat, hogy a költő valamiféle spirituális forrással kapcsolatban áll, ami képes enyhíteni a szomorúságot és megváltoztatni a világot. Az ilyen források közé tartozhat a vallásos hit, a Biblia vagy akár egy személyes kapcsolat a transzcendenciával.
A második versszakban a költő azt mondja, hogy szeretné átölelni az életért küzdő és fájdalmat szenvedő rabokat. Ez a kifejezés megerősíti azt a teológiai perspektívát, amely szerint a szenvedőkkel való együttérzés és segítségnyújtás a teológiai etika központi témája. A megbocsátás szó is előfordul az első versszakban, ami szintén fontos vallási és teológiai témát vet fel. A keresztény hit alapelvei közé tartozik, hogy megbocsássunk azoknak, akik bántanak minket, és szeressük azokat, akiket mások megbántanak.
A vers harmadik szakaszában a költő azt ábrázolja, hogy szeretné, ha az idő lassabban forogna és megállna a nagy kerék. Ez a kifejezés hagyományosan az emberi élet véges voltára utal, és arra, hogy a halandók vágyakoznak a túlélésre és a halhatatlanságra. Ezt a témát gyakran érinti a vallásos gondolkodás, amelyben a halál és az élet véges volta mögött húzódó misztériumok és a túlvilág hitének kérdése áll.
A vers befejező sorában a költő azt mondja, hogy alkotni szeretne csodás és gyönyörű dolgokat, majd meghalni, mert ő maga a "mámor". Ez a végkövetkeztetés teológiai és filozófiai téren különböző értelmezésekre adhat lehetőséget. Az alkotás és a szépség iránti vágy a művészet és a szépség transzcendens értékeinek témája, amelyek szintén fontosak a teológiai gondolkodásban. Az "én a mámor vagyok" kifejezés pedig azt sugallhatja, hogy a költőnek a művészetben és az alkotásban található meg a legmagasabb boldogság és kielégülés, amitől elragadtatott.
Összességében József Attila "Mámor" című verse teológiai szempontból egyaránt szól a szenvedőkkel való együttérzésről, a megbocsátásról és a halhatatlanságról. Emellett a művészet, az alkotás és a szépség mint transzcendens értékek szerepe is hangsúlyosan jelen van a költeményben.