Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

1937. febr. - márc.


Elemzések

A vers első néhány sora az emberi tehetetlenségről és megalázottságról szól, ami a természettudományos felfedezések tükrében értelmezhető. A mai tudomány szerint az ember már nem tekinti magát a világegyetem központjának, hanem csak egy apró részletnek, amelybe belefelejül a megváltoztathatatlan természeti törvényekbe. Az emberi cselekedetek kihatnak a saját sorsukra, de a nagyobb kozmikus erők hatalmasabbak náluk, és nem lehetnek kontrollálhatók vagy manipulálhatók.

A versben szereplő "Isten" fogalma is megkérdőjelezhető lehet a modern tudomány fényében. Sok tudós szerint az isteni beavatkozások és az isteni kormányzat nem létezik, és minden az objektív természeti törvények alapján történik.

A "formáló alak" és a "szükségem" kifejezések arra utalnak, hogy az ember az idő múlásával alakul és változik, miközben igyekszik élni és megbirkózni a természeti erőkkel és kihívásokkal. A legfrissebb természettudományos felfedezések segítenek megérteni ezt az állandó változást és alkalmazkodást.

A vers utolsó soraiban az "árnyékvilág árkain" és az "őrködj énfelettem" kifejezések arra utalnak, hogy az ember mindig körülveszi és befolyásolja a természet, de egyben a természet is befolyásolja az embert. Az embernek meg kell őriznie a kapcsolatot a természettel és a többi emberrel, és felelősséget kell vállalnia cselekedeteiért.

A versben nincsenek konkrét utalások a természettudomány legfrissebb felfedezéseire vagy eredményeire, de általános filozófiai reflektálás található benne, amely a természettudományos ismeretekkel kapcsolatos gondolkodásmódra utal.

A vers tartalmi elemzése során érdemes először a szerző, József Attila és az időszakát, a 20. századi magyar irodalmat figyelembe venni. József Attila a 20. század egyik legjelentősebb magyar költője volt, aki a szocialista realizmus jegyében írt. Vershelyzetében megjelenik a vallásos elem is, amely azt mutatja, hogy az író inyenzáns korban nőtt fel és a katolikus egyház hatása is megjelenik a műveiben.

A versben megjelenő sorok hangulata keserűséget és kiábrándultságot sugall. Az öncsalás és az önfeladás mellett a remény és a gyengédség vágya is megjelenik.

Említésre méltó a vers egyszerűsége és letisztultsága is, ami tipikus lehet a kortárs magyar költészet egyik jellemzőjeként.

Ami a nemzetközi szépirodalmi összefüggéseket illeti, látható az a vonal József Attila lírájában, ami közelebb hozhatja őt a modernista irányzathoz. A letisztultság, az egyszerűség, valamint az önmagával való szembenézés és önvizsgálat témái jól illeszkedhetnek a 20. századi európai lírába.

Továbbá, a versben megjelenő szenvedés és kín motívumai nemzetközileg ismert irodalmi témák. Például, József Attila műveiben felismerhetők Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij és Franz Kafka hatásai, akik szintén többek között a szenvedés és az emberi lélek sötét oldala témájával foglalkoztak.

Összességében tehát a vers József Attila lírájának jellegzetességeit tükrözi, valamint kapcsolódhat a modernista irányzathoz és a nemzetközi irodalmi motivációkhoz is.

A vers teológiai megközelítése elsősorban az Istenhez való kapcsolatot és az emberi szenvedést helyezi előtérbe. A versben József Attila Istenhez fordul segítségért és megértésért, kérve, hogy elfogadja őt mint "fiát".

Bibliatudományi szempontból, a vers az Isten és ember kapcsolatára utal, amikor kéri, hogy Isten legyen része az életének. Az "árvaság" metaforája érthetően Jézusra utal, aki a kereszten a szavakban így kiált fel az Atyjának: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?". A versek szomorú hangulata és Istenhez irányuló vágyakozása biblikus gyökerekre utalhat, ahogyan az Isten árnyékában reménykedő emberi lélek képe jelenik meg a Zsoltárok könyvében is.

Patrisztikus nézőpontból, a versben az ember lelke és Isten közötti kapcsolat szerepel. Az ember Isten kegyelmét és szeretetét kéri, miközben felismeri, hogy a világban tapasztalt szenvedés és nehézségek részei az emberi életnek. Az emberi kegyetlenség és az árvaság a romlott világban valóban jelen van, és az ember tehát a segítségét kéri Istenétől. A patrisztikus gondolkodásban az emberi lélek és a hit fejlődése törekszik az Istennel való kapcsolatra.

Skolasztikus nézőpontból, a versben megjelenik az ember kettőssége: a bűn és a hit belső ellentéte. Az emberi gyarlóság és a világban tapasztalt nehézségek elválasztják az embert Isten szeretetétől, az ember azonban mégis vágyik az isteni kegyelemre és az Istennel való egyesülésre. A versben megemlített "mennybe" való látni-vágyás arra utalhat, hogy az ember igyekszik megélni a lélek transzcendens érzését és eljutni a tiszta létezésig.

Egyéb megközelítésként a vers a kérdéseket vet fel az emberi szenvedésről és az Istenhez való kapcsolatról. Az erős képekkel és az emocionális hangvétellel József Attila megnyitja az olvasók számára a saját belső élményeit és kiáltványát az Istenhez való közeledésről és segítségkérésről. A versben az emberi lélek és Isten közötti kapcsolat folyamatosan változik, de mindig jelen van a vágy, hogy megtapasztalja az Isten jelenlétét és szeretetét.